A hidegháború sok nemzetközi feszültséggel járó korszak volt 1947 és 1991 között, amelyet a két szuperhatalom, az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti folytonos rivalizálás jellemzett. A szó szoros értelmében vett háború nem tört ki a két ország között – a hidegháború a második világháború két nyertes nagyhatalmának ideológiai, kulturális, gazdasági, politikai összecsapásaiból állt. Ebben az időszakban volt kézzelfogható a nukleáris fenyegetés és ekkor indult fegyverkezési verseny és az űrverseny is, a propaganda mellett.
A világháború átalakította a hatalmi viszonyokat: a legyőzött országok gazdasága romokban hevert, elvesztették katonai erejüket és szuverenitásukat. Nagy-Britannia gazdasága is megrendült, teljesen eladósodott az USA felé, ezért Franciaországgal együtt másodrendű nagyhatalommá vált. Ezzel szemben az USA gazdasága tovább erősödött, s a Föld vezető nagyhatalmává vált. Emellett a Szovjetunió 12 milliós hadserege révén nagyhatalmi súlya csak az USA-éhoz volt mérhető. A világ kétpólusúvá vált, az alapvető kérdésekben e két szuperhatalom állásfoglalása döntött.
Köztes-Európa országai a háborút követően megszállás alá kerültek, s a békekötésig nem nyerték vissza szuverenitásukat. Életüket a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) irányította. A SZEB-ben gyakorlatilag annak a nagyhatalomnak az akarata érvényesült, mely megszállóként volt jelen az adott országban. Miután a szovjetek biztosították maguknak a Molotov-Ribbentrop-paktumban megszerzett területeket, Köztes-Európa Görögország kivételével szovjet befolyás alá került. A szovjetek kezdetben fenntartották a demokrácia látszatát, de a jobboldali erőket nem engedték újjászerveződni, és a kommunisták kezébe juttatták a karhatalmi szerveket, a kulcspozíciókat, emellett igyekeztek felmorzsolni a legjelentősebb demokratikus pártokat. A szovjet-amerikai viszony kiéleződése után (1947) Sztálin felgyorsíttatta az átalakulást, s így 1948-ra, a fordulat évére lezárult a kommunista diktatúra feltételeinek megteremtése, a valós többpártrendszert mindenütt felszámolták. A kommunista pártok politikájának szovjet érdekek szerinti összehangolását a Kominform (1947-56) végezte.
Az amerikaiak kezdetben nem számoltak azzal, hogy a szovjetek birodalmuk növelésére használják fel katonai jelenlétüket, és együttműködésre törekedtek Sztálinnal. Ez elősegítette Köztes-Európa kommunista diktatúráinak létrejöttét. Görögországban csak az angolok erélyes fellépése tudta megakadályozni a szovjet rendszer kiépítését (1946). Churchill kezdettől fogva fenntartással kezelte a szovjeteket, s 1946-ban fultoni beszédében meghirdette a szovjet előretöréssel szembeni erélyesebb fellépést. A szembenállás jele volt az is, hogy a Marshall-segélyt a szovjet befolyás alatt álló országok visszautasították. 1947-ben kötötték meg a világháborút lezáró párizsi békét, azonban a nagyhatalmak nem tudtak megegyezni Németország és Ausztria kérdésében, így a két ország továbbra is megszállási övezetekre oszlott. Németországban, a szovjet zónában kommunista, a nyugati övezetben polgári erők kerültek hatalomra. Ugyanakkor a békeszerződésben foglalt jóvátétel miatt a SZU gyárak százait szerelte le és szállította el. A nyugati övezetben ezzel szemben valutareformot hajtottak végre, s megkezdték a terület gazdasági támogatását. Ezért a szovjetek Nyugat-Berlint blokád alá vonták, de a nyugati hatalmak légihídon biztosították a város ellátását. A berlini válság (1948-49) szovjet visszakozással ért véget. Létrejött az NSZK és az NDK, s állandósult Németország megosztottsága.
Truman amerikai elnök a szovjet térhódítással szemben 1947-ben meghirdette a feltartóztatási politikát. A következő évtizedeket a két szuperhatalom szembenállása jellemezte. Az atomfegyverek árnyékában nem tört ki világméretű konfliktus, de a szemben álló felek támogatásával egymást érték a helyi háborúk. Ezt a szembenállást nevezzük hidegháborúnak. Az USA és szövetségesei 1949-ben megalakították katonai szervezetüket, a NATO-t, mire válaszul a SZU csatlós államaival létrehozta 1955-ben a Varsói Szerződést.
Sztálin újabb és újabb területekre akarta kiterjeszteni a szovjet befolyást. Újabb világháború kirobbanásához 1945 után először Koreában állt közel a világ. A szovjet és az amerikai megszállás következtében két Korea jött létre, egy kommunista északon Kim Ir Sen vezetésével, és egy demokratikus délen. 1950-ben az északiak támadást indítottak Dél-Korea ellen. Kirobbant a koreai háború. Az USA az ENSZ felhatalmazásával ellentámadást indított, s elfoglalta csaknem egész Észak-Koreát. Erre válaszul Kína, ahol Mao Ce-tung vezetésével kommunista diktatúra alakult (1949. október), belépett a háborúba és a koreaiakkal együtt visszaszorították az ENSZ-erőket a demarkációs vonalra, amely a 38. szélességi kör mentén húzódott. Békeszerződést nem írtak alá, de az 1953-ban kötött fegyverszünet ma is érvényben van.
Hasonló konfliktus alakult ki Vietnamban is, ahol a franciák 1954-es veresége után (Dien Bien Phu) kettészakadt az ország egy kommunista É-i és egy nyugati irányultságú D-i államra. Az USA, mely már a franciákat is támogatta anyagilag, 1964-től katonailag is részt vett a háborúban. A SZU vele szemben fegyverekkel és pénzzel támogatta az északiakat és a déli partizánokat. A nagyarányú amerikai veszteségek miatt háborúellenessé váló közvélemény nyomására az USA békére kényszerült (Párizs, 1973), Vietnam pedig kommunista vezetés (Ho Si Minh) alatt egyesült.
Az Oszmán Birodalom felbomlása után a térség francia és angol ellenőrzés alá került, de 1948-ra megszűnt a gyarmati uralom a térségben. A béke azonban nem köszöntött be, mert kialakult az arab-izraeli konfliktus. 1922-ben az angolok ígéretet tettek egy zsidó állam létrehozására a régi zsidó őshazában (Balfour-doktrína), de ez kiváltotta az arabok elégedetlenségét, ezért a britek korlátozták a betelepülést. A holokausztot követően ennek ellenére tömegessé vált a zsidók bevándorlása. Az angolok, miután nem tudták megoldani a kérdést, az ENSZ kezébe adták a döntést, melyben mindkét szuperhatalom Izrael létrehozása mellett döntött, s kettéosztották Palesztinát egy arab és egy zsidó államra. Amikor 1948-ban Ben Gurion, Izrael 1. miniszterelnöke deklarálta a zsidó állam létrejöttét, a környező arab országok támadást indítottak, azonban vereséget szenvedtek. A megkötött fegyverszünetben Izrael a korábban neki ítéltnél nagyobb területet tudott megszerezni (12000 km2-ről 20000 km2-re), s közel egymillió palesztin menekültet nem engedtek vissza régi lakhelyükre, így tehát a kérdés nem oldódott meg. Az arab országok egy részét (pl. Egyiptomot) a SZU támogatni kezdte, hogy növelje befolyását a térségben. 1956-ban, mikor Nasszer elnök államosította a Szuezi-csatornát, Izrael francia és angol csapatokkal szövetségben háborút indított Egyiptom ellen a csatorna ellenőrzéséért. Ezt nevezzük szuezi válságnak. A harcokból a támadók kerültek ki győztesen, de miután az USA nem támogatta az európai nagyhatalmak önálló fellépését a térségben, visszavonultak. A szuezi konfliktust követően az USA Izrael mögött sorakozott fel, és jelentős katonai-pénzügyi segítségben részesítette (mai napig fizeti a jóvátételt). A Közel-Keleten állandósult a feszültség. Izrael 1967-ben az ún. hatnapos háborúban ismét legyőzte az arab államokat, s jelentős területeket (édesvízbázisokat) szerzett meg. 1973-ban az arab országok szovjet támogatással vissza akartak vágni (Yom-Kipuri háború), de technikailag nem tudták legyőzni Izraelt és ismét kudarcot vallottak. Tiltakozásul az arab államok bevetették az ún. olajfegyvert: a termelés csökkentésével négyszeresére emelték a kőolaj árát (olajválság, 1973-74), s ez óriási gazdasági változásokat indított el a világban. 1986 óta tart az ún. intifada, az izraeli megszállás elleni palesztin népfelkelés (kővel dobálják a tankokat).
Sztálin halála után (1953) Hruscsov politikai irányváltást hajtott végre: fellépett a sztálinizmus visszásságai ellen (személyi kultusz, büntetőtáborok, tisztogatások stb.), és közeledni próbált a Nyugathoz. A nyitásban szerepet játszottak a fegyverkezési versenyben elért szovjet eredmények, az atombomba (1949) majd a hidrogénbomba kifejlesztése. Engedmények születtek: lezárták a koreai háborút (1953), majd megkötötték az osztrák államszerződést (1955), melynek értelmében a szovjetek is kivonultak Ausztriából, mely örök semlegességet fogadott. Hruscsov rendezte kapcsolatait Titóval, Jugoszlávia vezetőjével. Ám ebben az időszakban is voltak konfliktusok: az NDK-ban tankokkal verték le a kommunista ellenes felkelést (1953), s 1956-ban Magyarországon is fegyveresen tiporták el a szabadságharcot. A szovjetek felkarolták a Fidel Castro vezette 1959-es kubai forradalmat, amely így kommunista jelleget öltött. A forradalom győzelme után 1962-ben a szovjetek atomrakétákat telepítettek Kubába, így a két szuperhatalom hadereje közvetlenül állt szemben egymással (kubai rakétaválság). A világháborús veszély óriási volt, de az utolsó pillanatban Hruscsov és Kennedy kompromisszumot kötöttek: a szovjetek kivonták a rakétákat, az USA pedig lemondott Kuba lerohanásáról, így sikerült elkerülni a világháborút. A rakétaválság hatására 1963-ban megkötötték a részleges atomcsend egyezményt, mely korlátlan ideig" tiltotta a kísérleti atombomba robbantást az atmoszférában, víz alatt és a világűrben, de nem tiltotta a földalatti robbantásokat. Az egyezményt Nagy-Britannia, az USA és Szovjetunió írtak alá, de ez csak részleges sikert hozott, mert sem Franciaország sem Kína nem csatlakoztak. Hruscsov irányváltása kiélezte a SZU és Kína közti ellentéteket, s bekövetkezett a nyílt szakítás. Mao Ce-tung kitartott a sztálinizmus mellett, nem volt nyitott a gazdasági reformokra, és nem volt hajlandó birodalmát alárendelni a szovjet érdekeknek. A szovjet-kínai határon kisebb fegyveres összecsapásokra is sor került, és az amerikai politika ezt kihasználva közeledett Kínához. A szovjetek így egyezkedni kényszerültek a Nyugattal.
Hruscsovot 1964-ben a szovjet vezetés félreállította, és az új pártfőtitkár, Brezsnyev konzervatívabb politikát folytatott. Brezsnyev nevéhez fűződik a korlátozott szuverenitás elve (Brezsnyev-doktrína). Mivel ő sem tűrte a szovjet érdekszférából való kiválást vagy az önálló politikát, a csehszlovák reformkísérletet a Varsói Szerződés katonai intervenciója törte le (prágai tavasz, 1968). Az enyhülés akkor kezdődött meg, amikor a rakétatechnika fejlődése kilátástalanná tette bármely fél győzelmét, így fegyverkorlátozási tárgyalások kezdődtek, melyek nyomán maximalizálták a rakétafegyverek mennyiségét (SALT-szerződés, 1972), és megkötötték az atomsorompó egyezményt (1968), melyben megtiltották az atomfegyverek elterjedését, tehát az atomfegyverrel rendelkező államok nem adhatták át más államoknak atomfegyvereiket és segítséget sem nyújthatnak ezek előállításához. Az enyhülési folyamat csúcspontja a helsinki értekezlet volt 1975-ben, ahol a résztvevők leszerelésről, környezetvédelemről, az emberi jogok tiszteletben tartásáról állapodtak meg.
Németország a két világrendszer szembenállásának egyik sarkalatos pontja volt. Németország két részre osztása, majd a berlini válság, az ellentétes katonai tömbökhöz való csatlakozás, később a berlini fal megépítése (1961) mind-mind a kötélhúzás egy-egy erőpróbáját jelentették. Eközben az NSZK Konrad Adenauer vezetésével megvalósította a Nyugat és a németek megbékélését, melynek alapját a francia-német ellentétek feloldása képezte. Az „új keleti politika” vagy „reálpolitika” Willy Brandt nevéhez fűződik, aki megkötötte a német-szovjet, majd a német-lengyel szerződést (1970), amelyben elismerték az új német határokat. 1972-ben rendezték a status quo alapján a két német állam viszonyát is, és 1973-ban mindkét országot felvették az ENSZ-be.
Kis hidegháború (1979-88): a szovjet vezetés a hagyományos fegyverzeteknél óriási ütemű fejlesztésekbe kezdett, s a kibontakozó fölényt igyekezett kihasználni: teret hódított Afrikában (Etiópia, Angola stb.), majd 1979-ben megszállta Afganisztánt, és szocialista jellegű rendszer kiépítésébe kezdett (így nem lépett életbe a SALT-II szerződés, amit ugyanebben az évben kötöttek). A szovjetek ez által megközelítették az Indiai-óceánt és a Föld leggazdagabb olajkészleteit. A helyzetet a Nyugat számára tovább nehezítette, hogy Iránban iszlám forradalom robbant ki, és a hatalom a szélsőségesen Amerika-ellenes Khomeini ajatollah kezébe került, és kikiáltották a vallási törvények alapján működő iszlám köztársaságot. Az USA válaszul meghirdette a Carter-doktrínát, mely kimondta, hogy a legfontosabb kőolajforrásokat akár fegyverrel is megvédik. Emellett leállították a fejlett technológiák és gépek exportját (Cocom-lista), mely a szocialista tömböt érzékenyen érintette. A szovjet beavatkozás után az USA fegyveres támogatásban részesítette az afgán gerillákat, így a szovjetek véres partizánháborúba keveredtek, és kénytelenek voltak kivonulni Afganisztánból (1988), ahol ezután szélsőséges iszlám erők kerültek hatalomra. A szovjet térnyerés kiváltotta az USA ellenlépéseit: kifejlesztették a neutronbombát (1981), majd Ronald Reagan elnök egy új rakétaelhárító rendszer kiépítését határozta el, amely a világűrbe telepített eszközök felhasználásával védelmet nyújtott volna az interkontinentális rakéták ellen (csillagháborús terv). Ez azzal fenyegette a SZU-t, hogy a katonai egyensúly felbomlik a két tömb között. A szovjetek fegyverkezésben sem pénzügyileg, sem technikailag nem tudtak lépést tartani az amerikaiakkal.
Brezsnyev halála után (1982) a hatalmi harcokból Gorbacsov került ki győztesen, aki belső reformok végrehajtását tűzte ki célul. Ennek érdekében visszafogta a fegyverkezés ütemét, megváltoztatta a szovjet külpolitikát és feladta a megszerzett területeket (Nicaraguától Afganisztánig). Gorbacsov tárgyalásokat kezdett az amerikaiakkal és a Reagannel folytatott csúcstalálkozók során (Genf, Reykjavík, Washington, Moszkva) megegyezés született a fegyverkorlátozásról. 1991-ben a Közép-Kelet-Európában lezajló rendszerváltással, és a SZU felbomlásával lezárult a hidegháború időszaka.
(SALT III: 2010-ben írták alá)