A XIX. század az orosz irodalom fénykora, melyen belül főleg az orosz realizmus epikája tudta elérni a többi európai ország irodalmának magas színvonalát. A realizmus az irodalomban a romantikával együtt jelenik meg a XIX. században, országonként különböző időpontokban. Kialakulásának oka a csalódottság, az illúzióvesztés az adott társadalmi rendszerben, ezért fordul szembe a jelennel. A realizmus legfőbb jellemzője, hogy a jelent minél hitelesebben kívánja ábrázolni (nem fordul el tőle, mint a romantika), de eközben kritizálja és meg is akarja változtatni azt. A művekben megjelennek a valóságábrázolás különböző módszerei, pl.: a részletes társadalom- és lélekábrázolás, a részletek kihangsúlyozása, a részletező bemutatása a szereplőknek, helyszíneknek, a tárgyilagos, higgadt, részletező előadásmód, a tipikus (típus) ábrázolása, azaz az egyedin keresztül az általános megjelenítése. A realista regényben az ábrázolás középpontjában a társadalmi viszonyok bonyolultsága, összetettsége kerül a középpontba.
Az orosz és a francia realizmus között fontos különbség, hogy a francia realista regények legtöbbször karrier regények, melyek hősük előrejutását, pályafutását mutatják be műveikben. Ennek oka, hogy a Bourbon restauráció és a polgárkirályság korszakában a társadalmat mozgató legfontosabb eszme a haszon lett, a legfőbb érték pedig a siker, a karrier. Erkölcstelen, törtető emberek ennek az új világnak a főszereplői, illetve azok a jellemek, akik megpróbálnak úgy élni az új körülmények között, hogy megőrizhessék emberi értékeiket, róluk szólnak a francia realista regények.
Ezzel szemben Oroszországban a XIX. századi társadalomban a feudális megrekedtség miatt nem volt erős, művelt polgári osztály ezért csak a nemesség és az értelmiség sürgette a polgári átalakulást, a cári önkényuralom megdöntését. Az 1725-ös dekabrista felkelés a nemesi fiatalság elit rétegének kísérlete volt a hatalom megragadására. A felkelést azonban vérbe fojtották és I. Miklós cár nem járult hozzá a jobbágyfelszabadításhoz sem. Azonban hajlandónak mutatkozott néhány enyhítő intézkedés meghozatalára, ezek betartását azonban nem ellenőrizték így évtizedekre konzerválódott az országban a feudalizmus. Emiatt a cári rendszer áttekinthetetlenül bonyolult bürokratizmusa és az ország siralmas helyzete lett az orosz realizmus fő témája, mely bemutatja a vidék csüggesztő sivárságát és a feudális jellegű városokban élő kisemberek szánalmas életét is. Az orosz realista írók művei jórészt arról szólnak, hogy hogyan nem szabad, hogyan nem érdemes élni. Hőseik afféle fölösleges emberek, akik valamilyen magasabb elhivatottság nélkül, tétlenül, üresen tengetik életüket, nem használnak senkinek, és reménytelenül boldogtalanok.
Az orosz realista művek közül, melyek az orosz kisemberek életét mutatják be, a legkiemelkedőbbek Nyikolaj Vasziljevics Gogol, Lev Nyikolajevics Tolsztoj és Anton Pavlovics Csehov írásai. Az ő műveikből azokat emelném ki, melyekben az írók a kisemberek életét mutatják be és kritizálják más-más módon.
Gogol A köpönyeg (1842) című groteszk elbeszélése az egyik legismertebb hivatalnok-novella a korszakból. A köpönyegben Gogol egy csinovnyik, azaz orosz hivatalnok, Akakij Akakijevics Basmacskin történetét meséli el. Már maga a név (Basmacskin) is beszédes, mert oroszul cipőt jelent, és arra utal, hogy a hivatalnokot eltapossák, amúgy is jelentéktelen életében még jobban megnyomorítják. A történet cselekménye igen egyszerű: egy senkitől meg nem hallgatott, magányos, megnyomorított kisember észrevétlenül meghal bánatában ellopott köpönyege miatt, amire csak több hónapos nélkülözés árán tudta összegyűjteni a pénzt. A történetet az teszi komikussá, hogy Gogol a tragikus eseményt komikusan, nevetségesen meséli el. A novella hűvös, epikus tárgyilagossággal indul („Az ügyosztályon történt…”), de ez a hangnem hirtelen megszakad és a maró gúny hangja váltja fel. Az eredeti szálát a cselekménynek kitérők, anekdoták bontják meg, csak hogy utána visszazökkenjen az eredeti hangnembe. Az elbeszélő a mindentudó jól értesültség látszatát kelti („Ez pedig pontosan így történt”), de meg is kérdőjelezi azt („ha emlékezetem nem csal”). A fontoskodó tudálékosság ironikus illúzióját kelti az író a fölösleges, jelentéktelen részletek aprólékos bemutatásával. Rengeteg a szövegben a szójáték, a képtelen túlzás, a fölösleges részlet felnagyítása, az ellentmondás és más szatirikus elem. A tudatos stilisztikai megoldások azt eredményezik, hogy A köpönyeg elbeszélésmodora sajátos, az élőszóbeli bizalmas rögtönzés hatását kelti. Ám a mű komikus stílusa mellett néhány helyen megjelenik egy másik hangnem is, a szentimentális érzelmesség, mely groteszkké torzítja a történetet, hiszen Gogol amellett, hogy kigúnyolja a kisembert, szánalmat fejez ki iránta, együtt is érez vele. Ezért nem maradhat el az igazságszolgáltatás sem, de ez csak a fantasztikum síkján történhet meg, a valóságban erre nincs lehetőség, mert a valóság igazságtalan. A fantasztikumnak tehát az a szerepe a történetben, hogy az életében eltaposott ember a halál után bosszút állhat, így szolgáltatva igazságot. Akakij halálának okát csak sejthetjük a történetből, mert az író nem mondja ki egyértelműen azt, de a legvalószínűbb az, hogy hirtelen halála csinovnyik létével függ össze. Egész pályafutása alatt megalázkodó, mintaszerű hivatalnok volt, mindig a magasabb rangú személyek értékrendjéhez igazodott, létének legfőbb értelmét abban látta, hogy a felettesei elismerését kivívhassa. Csupán egyetlenegyszer került olyan helyzetbe, hogy egy feljebbvalóját feldühítette. A saját hatalmától megmámorosodott tekintélyes személy valóságos dührohamot kapott Akakij ügyetlen, félénk kérelme miatt. A tábornok ezt szemtelen vakmerőségnek, lázadásnak minősítette, ráordított a megszeppent hivatalnokra és kidobta irodájából. Akakij tehát olyan helyzetbe került, amibe egy csinovnyik képtelen élni: kiváltotta egy nála magasabb rangú ember nemtetszését, sőt haragját. Ezzel a főszereplő megszűnt csinovnyik lenni, addigi élete összeomlott, hiszen a kemény szavakat megbocsáthatatlan fegyelemsértése következményeként élte át, ez okozta halálát.
A történetből világosan kiderül, hogy az orosz társadalmi rendszer az oka a kisemberek nyomorúságának, mert tisztességes munkából nem tudnak megélni, és a rendszer eltorzítja jellemüket, szolgalelkűvé, túl alázatossá teszi a hivatalnokokat. Ám az orosz cári rendszernek pont az a célja, hogy fenntartsa a felfelé szolgalelkű, lefelé pedig kegyetlen hivatalnokokat, akik feltétlen hívei a rendszernek. Erre próbálja felhívni Gogol a figyelmet ebben az elbeszélésében.
Szintén hivatalnok a főszereplője Tolsztoj egyik legkiválóbb kisregényének az Ivan Iljics halálának, melyben a központi kérdés, hogy hogyan kellene élni, illetve hogyan nem szabad élni. A történet megírásához egy véletlen eset adta az indítékot: rákban meghalt Tolsztoj egyik bírósági hivatalnok ismerőse. Az író megbontja a hagyományos időrendet: egy hivatalnok életének a bemutatását halálával és a gyászszertartásával kezdi. Ennek a formabontásnak az a magyarázata, hogy először a környezete reakcióját tudhatjuk meg a halálesettel kapcsolatban: mindenki közönyösen reagál a halálára, csak az érdekli kollégáit és özvegyét, hogy hogyan húzhatnának hasznot az esetből, és csak azért sopánkodnak, mert részt kell venniük a gyászszertartáson, ami a tervezett kártyaparti rendjét megbontja. Ez az első rész utal arra, hogy milyen ember lehetett Ivan Iljics, hiszen nem voltak őszinte barátai és nem is szerette senki.
Az történet következő részében az író bemutatja Ivan Iljics életét azzal a céllal, hogy megértesse az olvasóval, hogy miért lett főhőse ilyen közönyös, élete pedig ilyen sivár. Egy mondatban foglalja össze a főszereplő életét: „Ivan Iljics élete egyszerű, mindennapi és iszonyú volt.” Ezzel a mondattal utal arra az író, hogy a mindennapi élet iszonyú, ezzel mond kritikát általánosságban az orosz hivatalnokok életéről is. Megtudhatjuk, hogy már Ivan Iljics apja is különféle minisztériumokban dolgozott, és fia tőle örökölte a hivatalnokok legfőbb tulajdonságait, a magasabb rangúak tiszteletét, az elvárásoknak való megfelelést és a tehetség nélküli előrejutást. Ő maga törvényszéki bírói rangra jut, de csak úgy, hogy az alkalmazkodó készség és a szolgalelkűség háttérbe szorítja többi tulajdonságát, hiszen egyébként nem más, mint egy középszerű ember (erre utal az is, hogy ő a középső gyermek). Nem szerelemből házasodik, hanem azért, mert a társadalom ezt várja el tőle, és miután gyerekei megszületnek, minden érzelem eltűnik házasságából, ami miatt egyre több időt tölt a hivatalban vagy barátaival. Egyre magasabb beosztásokba jutva végül törvényszéki bírói rangra jut és új, nagyobb házba költözhet. Azonban mikor éppen új lakását rendezi be, a függönyök felrakása közben megcsúszik és beüti az oldalát. Ettől kezdve fokozódó fájdalmat kezd érezni az oldalában, és rossz ízt a szájában. Mikor orvoshoz fordul, nem mondják el neki, hogy halálos beteg, felesége pedig azzal vádolja, hogy csak megjátssza a betegséget, hogy őt idegesítse. Mikor nem mondják el neki, hogy meg fog halni, visszakapja a közönyt, amiben éveken át élt, mert elveszik tőle az emberhez méltó haldoklás lehetőségét, egyedül marad. Csak egyszerű szolgálója, Geraszim és fia állnak mellette. Tolsztoj figurája tehát nem fizikai értelemben nyomorog, mint Akakij, hanem lelkileg Ez a motívum a tolsztojánizmushoz kapcsolódik, mely szerint az erkölcsileg tiszta és becsületes emberek csak a parasztok és a gyerekek lehetnek Oroszországban.
A kisregény 4. részétől kezdődik a betegség kórfolyamatának leírása. Ettől kezdve a regény tere egyre jobban beszűkül, végül a színhely Ivan Iljics szobájára korlátozódik csak, és a szereplők is egyre fogynak. Az író a tér beszűkítésével a tudat beszűkülését akarja kifejezni, hiszen Ivan Iljicsnek a betegségével lehetősége van arra, hogy végiggondolja életét. Rájön, hogy sokkal jobban kellett volna figyelnie másokra, és akkor ő maga is több szeretetet kapott volna. Ezzel Ivan Iljics élete utolsó 60 percében megvilágosodik, ráébred, hogy mások is szenvednek, és megesik a szíve a szenvedőkön. Lelkében feltámad az önzetlen szeretet, a jóság, a sajnálat a szenvedők iránt. Rájön, hogy úgy kell intéznie halálát, hogy az másoknak ne fájjon, meg kell szabadítania őket a szenvedésektől. Ezzel erkölcsileg megtisztul, eltűnik a fájdalma, eltűnik a halálfélelme és boldogan hal meg. Tolsztoj tehát nem szolgáltat igazságot a műben, viszont rádöbbenti főhősét arra, hogy azért jutott ilyen sorsra, mert nem helyesen élt, rossz utat választott.
Szintén az orosz kisember figurája jelenik meg Csehov A csinovnyik halála című művében. Csehov a 19. század végén megújítja a novella műfaját, mert ő a műveiben egy-egy jellemző élethelyzetet ragad meg, és számára a cselekménynél sokkal fontosabb a szereplők gondolkodása, hangulata. Nem jellemzi közvetlenül őket, inkább arra törekszik, hogy lelkiállapotuk cselekedeteikből, beszélgetéseikből derüljenek ki. Csehov nem magyaráz, az elhallgatás művésze. Hősei átlagemberek, akiknek élete unalmas, szánalomra méltó. Az ő szemlélete abban különbözik Tolsztojétól, hogy az ő műveiben az emberek töprengenek, beszélgetnek, de nem jutnak semmire, nem tudnak következtetéseket levonni. A csinovnyik halála című novellának főszereplője Ivan Dimitrics Cservjakov hagyatéki végrehajtó, aki ugyanolyan megnyomorított lelkű kishivatalnok, mint Akakij Akakijevics. A novella első bekezdésében Gogol groteszk hangján szólal meg Csehov is, de az írói közlést megszakítja egy „váratlan”, „hirtelen” fordulat: egy tüsszentés. Ez önmagában nem lenne bűn, de a szolgalelkű, alázatra nevelt kishivatalnok szemében mégis azzá válik, mert egy nála magasabb rangú tábornokot, Brizzsalov államtanácsost tüsszentett le, s ezzel egy magasabb állású személynek okozott kellemetlenséget. Cservjakov azonnal bocsánatot kér, s a tábornok egy legyintéssel napirendre is tér az eset felett. Ám a csinovnyikot tovább gyötri a bűntudat, ezért ismét bocsánatkéréseivel zaklatja felettesét. Mikor harmadszorra is a tábornok elé alázatoskodik, az valóban megharagszik rá, s dühösen kidobja. A befejezés jelképes értelmű, mert Cservjakov nem a lelkiismeret-furdalásba halt bele, hanem abba, hogy olyan tettet követett el, amelyet egy nála magasabb rangú személyiséget feldühített. Ez összeférhetetlennek bizonyult lelkében a csinovnyik-léttel s emiatt Cservjakov egyszerűen megszűnt létezni. Tolsztojjal szemben Csehov hőse nem világosodhatott meg, ugyanolyan csinovnyikként halt meg, mint amilyen volt egész életében. A novella tehát tragikomikus csattanóval zárul, mely nem éreztet velünk semmilyen szánalmat a főhős iránt. Csehov tehát nem érez együtt a szerencsétlen sorsú kisemberekkel, csak kineveti őket, mert ők maguk is tehetnek arról, hogy ilyen szolgalelkűvé, öntudatlan emberekké váltak.
Mindhárom író tehát máshogy ítéli meg a csinovnyikok helyzetét, de mondanivalójuk ugyanaz: a cári hatalom célja, hogy alázatossá, szolgalelkűvé tegye a hivatalnokait, hogy ne tudjanak lázadni a rendszer ellen.
Oroszországban az 1920-as évek szovjet rendszere újból életre hívta a szatirikus szemléletet, ezért tekinthető Bulgakov Gogol és Tolsztoj utódjának. Bulgakov is a szatíra segítségével gúnyolja ki az akkori szovjet rendszert és hívja fel a figyelmet annak visszásságaira. Fő témája: a művészek nehéz sorsa a sztálini korszakban, mert a művészek vagy lázadnak, de ezzel életüket is kockáztatják, vagy megalkudnak és kiszolgálják a hatalmat. A XIX. századi cári rendszerben is a művészek próbáltak lázadni a rendszer visszásságai ellen, ez a hasonlóság a két korszak között.
