Ady 1877. november 22-én született Érmindszenten. Apja Ady Lőrinc bocskoros/hétszilvafás nemes (nemesi öntudat, de paraszti életmód). Öccse Ady Lajos, nyelvészkedéssel foglalkozik, egészen Ond vezérig vezette vissza az Ady nevet. Anyja Pásztor Mária, egyszerű értelmiségi családból származik. Endre tanulmányait különböző felekezeti iskolákban végzi, Nagykárolyban piarista, Zilahon református gimnáziumba jár. Érettségi után apja kívánságára jogi tanulmányokat kezd Debrecenben, de nagyon nehezen megy neki az iskola, helyette inkább újságírással foglalatoskodik. 1. verses kötete már 1899-ben megjelenik, de ez még nem hozza meg számár az elismertséget. 1899-től Nagyváradon él, itt híresebb újságoknak ír és ideje nagy részét szórakozással tölti mivel a kulturális élet itt nagyon élénk. Bohém életmódjának köszönhetően elkapja a szifiliszt, mely egész életére árnyékot vet. Itt ismeri meg 1903-ban Diósy Ödönné Brüll Adélt, Lédát, aki mecénása lesz a fiatal költőnek. Léda nagypolgári férjes asszony, így viszonyuk megbotránkozást vált ki az emberekből, ám Ady sokat köszönhet ennek a kapcsolatnak: Léda többször elviszi Párizsba, segít neki kiadni köteteit és kapcsolatai is segítik előrejutásában. Ady politikai gondolkodása is itt, Nagyváradon alakul ki, melynek lényege a polgári radikalizmus. Ennek célja a feudális maradványok felszámolása, egy demokratikusabb, polgáribb, igazságosabb társdalom létrehozása és a Nyugathoz való közeledés. A polgári radikálisok megalapítják a Társadalomtudományi Társaságot és folyóiratát, a Huszadik Századot, melyek az akkori haladó gondolkodókat tömörítik. Ady először kormánypárti, majd az új elvek hatására ez megváltozik és egy nívós ellenzéki újsághoz, a Nagyváradi Naplóhoz kerül. 1904-ben Lédával Párizsba utazik, ahol tanulja a francia nyelvet és megismerkedik a francia szimbolistákkal. Ennek hatására költészete megújul, és Budapestre hazatérve kiadja az Új versek című kötetet (1906). Ekkor a darabont kormány van hatalmon, mely egy radikálisabb párt s ez feszült politikai légkört teremt. Ady is darabonttá válik, mert a Budapesti Napló, melynek ekkor ír, a kormány hivatalos lapja lesz. A kormány bukása után sok támadás éri mind közéleti szerepe mind újszerű költészete miatt. Értetlenséggel vádolják szimbolizmusa miatt, erkölcstelenséggel erotikus szerelmes versei miatt és hazafiatlansággal Magyarság-versei miatt (a problémákat emeli ki az ország dicsőítése helyett). Emiatt szinte elmenekül Párizsba Lédához, aki menedéket ad neki. 1907-ben visszatér Bp-re, ám kezdetben nem tud elhelyezkedni, és emiatt kisebb, szélsőséges lapoknak ír (Új idők-konzervatívok, Népszava-szociáldemokraták). Az Új időkben megjelent duk-duk affér című cikk megjelentetése után még pártfogóival (Ignotus, Hatvany Lajos) is összeveszik, de később bocsánatot kér tőlük. 1907-ben új kötetet jelentet meg Vér és Arany címmel. 1908. január 1-jétől megindul a Nyugat, melynek haláláig fő munkatársa és mely mindig publikálási lehetőséget biztosít számára (kivéve a világháború időszaka, mert Ady háborúellenes és nem merik közölni írásait). 1912-ben szakít Lédával és 1915-ben elveszi Boncza Bertát, egy fiatal rokon lányt, akivel évekig levelezett. Ő ihleti a Csinszka-verseket. Az évek során egészsége egyre romlik, kötete nem jelenik meg, csak 1917-ben Hatvany Lajos segítségével, ám a verseknek csak a fele kerül kiadásra mert a többi vers minősége nem megfelelő. 1918-ban végül megjelenik egy újabb kötete A halottak élén címmel, majd az ebből is imaradt versei 1923-ban, halála után kerülnek kiadásra Az utolsó hajók című kötetben. 1918 őszére betegsége súlyosra fordul, októberben agyvérzést kap, és szellemileg megbénul. December elején tüdőgyulladást kap, és 1919. január 27-én a szanatóriumban meghal.
Ady költészetére a szimbolizmus és a szecesszió a jellemzők, de az akkoriban népszerű l’arte pur l’arte elvet elutasítja, mert ő nem vonul el a „Parnasszusra”, nem vonja ki magát a közéletből, hanem számára a művészet egy eszköz a társadalom jobbítására, ezért mondhatjuk közéleti költőnek. Az 1. világháború kitörésével Ady költészetének a középpontjába a magyarság féltése kerül. Ekkoriban nagyon erős a háborús propaganda és az ország lakosságának nagy része be is dől neki. Ady azonban látja, érzi, hogy a háború vége Magyarország számára csak a pusztulás lehet ezért kezdettől fogva pacifista, hazugnak nevezi a hatalmat. Háborúellenes verseit azonban a nyugat sem meri közölni, csak 1918-ban A halottak élén című kötetben jelenhetnek meg, mikor a háború már a végéhez közelít. Költeményeiben a korábbi nemzetostorozó hangot (lsd. Magyarság-versek) a szánalom és a részvét váltja fel, siratja népét, amelyet idegen hatalmak félrevezettek és értelmetlen öldöklésbe kényszerítettek.
Emlékezés egy nyár-éjszakára (1917):
1907 februárjában íródott a költemény, mikor megindul a német tengeralattjárók korlátlan támadása és átrendeződnek az erőviszonyok. Ady versében visszatekint a háború kirobbanásának éjszakájára, erre utal a cím is. A mű kulcsszavai a volt és a különös szavak, ezek ismétlődnek legtöbbször benne. A volt szó befejezettséget sugall, ám a következmények még a jelenben is tartanak, a borzalmak még most sem fejeződtek be. A különös szó a rácsodálkozást, a megszokottól való eltérést, a hirtelen változást sugallja. A vers a tetőponton, a bibliai Apokalipszis képével indul. A Jelenések könyvében az angyalok harsonaszava idézte elő a szörnyű katasztrófákat, erre utal a „dühödt angyal” képe. Ettől kezdve túlzásokkal van tele a vers, melyek a világvégi hangulatot erősítik. A refrén szabálytalanul tér vissza, hiszen maga a vers is szabálytalan, ezzel érzékeltetve, hogy a háború egy egész világrendet borít fel. Az 1. refrén után a hétköznapi életből vett képek jelennek meg, azonban ezekben is valami rendkívüli történik, a békés, falusi idill szertefoszlik, már a hétköznapi élet rendje is felborul. A 2. refrén után az ellentétükbe csapnak át az erkölcsi értékek, az értéktelen és a rossz váltak cselekvővé. Az ember azon az éjszakán erkölcsi züllésbe merült. A 3. refrén után továbbviszi a költő a felborult értékrendet, az emberi romlással szembeállítja a természetet. A természet képes megőrizni rendjét, míg az emberiség nem, ezzel mintegy kicsúfolja kora társadalmát. A 4. refrén után megjelennek a háború képei, ahol úrrá lett az értelmetlenség és az ész felett győzött irracionalitás. Az utolsó refrén után a külső környezet helyett az egyén kerül a középpontba, aki képtelen megszabadulni az átélt borzalmaktól, és aki a rettenetes éjszaka emlékeinek még mindig a hatása alatt áll. Itt megismerhetjük a lírai én változását, hiszen a költő már csak hihet, reménykedhet egy jobb világban, tenni már semmit nem tud.
Az eltévedt lovas (1914):
Ezt a versét Ady néhány hónappal a háború kirobbanása után írja, és a Nyugat közli is. Ekkorra már messzeségbe tűnt a háború vége, szétfoszlottak a dicsőséges villámháború illúziói s az embereket megrémítette az évekig tartó öldöklés lehetősége. Ebben a műben a költő az emberiség eltévedését, útvesztését jeleníti meg, hiszen az egész vers arról vall, hogy a háború a maga szörnyűségeivel az emberiség végzetes eltévelyedése. Ennek az eltévedt emberiségnek a szimbóluma maga a lovas, melynek képe vizuálisan nem jelenik meg, csak hallani, ezáltal megteremtve a kísérteties hangulatot. A lovas útja erdők és nádasok közt, sűrű bozótban vezet, melyek a háború szimbólumai, és a sűrű köd és a sötétség láthatatlanná teszi alakját. Ami vizuálisan is megjelenik a versben, az csak a színtér, mely félelemmel és szorongással teli, és amely az emberi lét szimbóluma egyben. A jövő eltűnik a versből, a lovas útja az eltévedés miatt céltalan és kilátástalan. A táj, amin keresztülhalad kísérteties, történelem előtti szörnyek élnek benne. Visszatérünk az őskorba, a civilizáció előtti világba, mely a háború miatt mintha visszatérne a 20. századba.
Ember az embertelenségben (1916):
A vers a román csapatok betörése után született, mikor a magyar katonák fejvesztve rohantak az ellenség elől Erdély egyetlen országútján mely pont Csinszka szülői háza alatt vonult el. Ady ekkor épp Csucsán tartózkodott és látta az elűzött székelyek fejvesztett menekülését, ez ihlette meg ennek a versnek a megírásában. Ady ebben a háborús helyzetben is meg tudott maradni mind embernek mind magyarnak, ennek ad hangot művében. A mű rapszódia. Az első versszakban metonímiák sorát láthatjuk melyek az embert és a háborús öldöklést hordozzák. A tehetetlenség kínzó érzéséhez hozzájárul az idő összezavarodása. A lírai én szinte elveszti életlehetőségeit, ezért önmagáról mint halottról beszél, de itt is megjelenik a mégis-morál, megpróbál szembeszegülni a cselekvésképtelenséggel. Rájön, hogy neki hivatása van, másokért kell élnie, át kell mentenie a jövőnek az emberiség elveszett értékeit. A záró szakaszban a költő dühödten követeli az emberiséget az embertelenségben.