József Attila a 20. századi magyar irodalom egyik legnagyobb jelentőségű költője. A poéta 1905. április 11-én született Budapesten. Édesapja, József Áron szappanfőző munkásként dolgozott. Az apa korán elhagyta a családot: azt mondta, Amerikába megy dolgozni, de valójában visszatért szülőfalujába és új családot alapított. Édesanyja Pőcze Borbála, takarítónő, mosónő, aki kénytelen volt 3 gyermekét (Jolán, Etel, Attila) egyedül felnevelni, s 1919-ben rákban meghalt.
A gyermekeket a nyomortól védve a Mama Öcsödre küldte nevelőszülőkhöz, de 1 év után hazavitte őket. Újabb nyomorgó esztendők következtek, a gyerekeknek is dolgoznia kellett, hogy a család fenn tudjon maradni. A Mama ekkor betegedett meg, s halt meg rákban. A gyerekek Jolán második férjének, Makai Ödönnek gyámsága alá kerültek. A családfő először kispapnak küldte Attilát, majd hajósinasnak, mely kemény fizikai munka volt.
Közben kijárta a polgári iskola 4 osztályát, és a makói gimnáziumba került. Itt a helyi értelmiség pártfogásába vette a fiatal költőt, megjelent első kötete (Szépség koldusa) és írásai jelentek meg a Nyugatban is. A gimnáziumot magántanulóként fejezte be. 1924-ben a szegedi egyetem bölcsészkarán magyar- francia-filozófia szakon tanult. Ebben az időben jelent meg Tiszta szívvel című verse, mely miatt Horger Antal professzor eltanácsolta a tanári pályától. A következő tanévet Bécsben töltötte, ahol alkalmi munkákból élt, majd Párizsban a Sorbonne hallgatója lett. Itt nagy hatással volt rá a francia avantgárd. A nyarat a Riviérán töltötte, majd hazatért, de tanulmányait nem fejezte be.
1928-ban megismerkedett első nagy szerelmével, Vágó Mártával, de a lány Londonba utazott, s a szerelem elhidegült, József Attila pedig idegösszeomlással szanatóriumba került. A következő évben kapcsolatba került a kommunista párttal, de nehezen viselte el a párfegyelmet és az őt ért bírálatokat, ezért megszakadt összeköttetésük. 1930-tól Szántó Judit lett élettársa, akivel kölcsönösen tisztelték egymást, de Judit a költőt többre becsülte, mint a férfit. József Attilának nem volt biztos havi jövedelme, s ez betegségek sorozatát alakította ki. 1931 táján idegi eredetű gyomorpanaszainak kezelése céljából kezdett pszichoanalízisre járni Gyömrői Edithez, s szerelemre lobbant iránta. A költő utolsó nagy szerelme is pszichológusnő volt: Kozmutza Flóra. Kölcsönös rokonszenv alakult ki köztük, de mindketten megbetegedtek, József Attilát szanatóriumba szállították, ahol skizofréniával kezelték.
József Attila rendkívül sokoldalú művész: hatott rá az avantgárd (Nem én kiáltok; Szép, nyári este van), a Nyugat nagyjainak stílusa (Szeretném, ha vadalmafa lennék!, Várakozás, A bánat), és az újnépiesség( Tiszta szívvel, Klárisok). Műveiben olvashatunk s szerelemről, a boldogságról, ám legtöbb költeménye mégis negatív témájú, szomorú hangulatú: a munkásság sorsát, a szeretet hiányát, a szegénységet mutatja be. Ez a pesszimista életérzés uralkodott el a költőn életének utolsó éveiben. 1937-ben Balatonszárszón élt nővérével és annak gyermekeivel egy panzióban. Betegségének súlyosbodásával, a halál közeledtével rádöbbent, hogy élete értelmetlen volt, hisz mindvégig nélkülöznie kellett mind a lelki, mind az anyagi javakat. Ez a reménytelenség szólal meg József Attila utolsó vershármasában is.
A versek előzményének tekinthető a Tudod, hogy nincs bocsánat… kezdetű költemény, melyben önmagát szólítja meg a költő. A vers kulcsmondata: “ Légy,ami lennél: férfi.” Az első 4 versszakban felszólítások sora fejti ki azt, hogy ezt miképpen is kéne megvalósítania. Majd az 5. Versszaktól a múlt emlékeit veszi sorra,s ezek közül is a rossz élményeket. Érdekes a mű bűnfogalma: azt tartja legnagyobb véteknek, ha az ember nem tölti be életében azt a szerepet, amit kéne, amit neki szántak. Így József Attila is bűnös: soha nem volt jómódú, családapa, igazi férfi, s ezért magát vádolja.
Az utolsó vershármas címeit az utókor ragasztotta a művekre első soraikat kiemelve, mivel a költő nem címezte őket.
A Karóval jöttél… kezdetű létösszegző vers valójában önmegszólító költemény: a felnőtt költő a gyermek József Attilát szólítja meg, a pesszimista ember a még reményekkel telit. A vers ihletét unokaöccsei adhatták, akikkel együtt élt, s saját gyermekkorára emlékeztették őt. A versszakokban József Attila sorra veszi azokat a dolgokat, amiket elmulasztott életében, vagy rosszul csinált. Az 1. Versszakban a szegénység jelenik meg, mely gyermekként még elképzelhetetlen volt- akkor még “aranyat ígért”. A 2. Versszakban olvasható Hét Torony motívuma Gárdonyi Gézától származik, s a bezártságot jelképezi. A költő régen azért volt korlátolt, mert gyermek volt, most pedig betegsége miatt. A 3. versszakból kiderül, hogy József Attila soha nem volt “átlagember”, soha nem azt tette, és nem úgy, ahogy kellett volna. Az 5. versszak a teljes nincstelenségről tesz tanúbizonyságot. Az utolsó strófában ismét megjelenik a Hét Torony motívuma, a szabadság teljes hiánya. A vers optimistán zárul, a sors elfogadásával, ami azonban József Attilánál egyet jelent a békés halállal a “puha párnán”.
A Talán eltünök hirtelen… című vers időszembesítő költemény: a múltat, a jelent és a jövőt hasonlítja össze. A mű a jövő víziójával indul, melyben József Attilának nincs helye. Életét a vadnyomhoz hasonlítja, mely az idők során elkopik, eltűnik. Majd magát vádolja: úgy érzi, hogy elpazarolta életét. A 2. versszakból megtudjuk, hogy már gyermekkora sem volt felhőtlen, korán megismerte a nélkülözést és a kétkezi munkát. A 3. versszakban megbánja bűneit: József Attila a bibliai tékozló fiú szerepébe bújva kér bocsánatot erkölcsi vétkeiért. A különbség azonban az, hogy míg a tékozló fiú életében bocsánatot nyert, a költő számára azonban ezt csak a halál hozhatja meg. Az utolsó versszakban az ifjúságot azonosítja a zöld vadonnal, s szembeállítja a megmaradt, mostani életét jelképező zörgő ágakkal.
A vershármas utolsó tagja az Ime, hát megleltem hazámat… kezdetű vers. A költemény látszólag pozitívan indul: a költő végre meglelte hazáját. Ám ez a haza a sírhelyre szűkül le, s az utolsó sor feltételes módja ismét jelzi József Attila reménytelenségét. Megjelenik a szeretetlenség motívuma is: csak a föld fogadja be, a társadalom kiveti. Azonosítja magát a háborúból visszamaradt értéktelen pénzzel, ami már senkinek sem kell. A 3. versszakban megjelenő háborús képek az értékrendek teljes felborulását jelzik. A 4-5. versszakban az elmagányosodás gondolata tűnik fel: hiába voltak körülötte emberek, mégis egyedül érezte magát. Az 5. versszakban teljes pesszimizmus keríti hatalmába, már halálát is hasztalannak tartja. Az utolsó versszakban az évszakok felsorolásával az emberi élet szakaszait veszi sorra, s ezek közül a telet, a halál szimbólumát emeli ki legszebbnek. A költemény egy jókívánsággal zárul: másoknak családot, melegséget kíván, s ezzel saját boldogságáról teljesen lemond. Így kívánja jelezni, hogy bár az ő élete véget ér, de az emberiség tovább él.
József Attila 1937-ben már nem bírta tovább elviselni az élet gyötrő fájdalmát, s egy vonat elé ugorva véget vetett annak. Halála több kérdést is felvet, hisz úgy tűnt, hogy élete kezd rendbe jönni, s ő mégis eldobta azt. Azonban nem ez az egyetlen ellentmondásnak tűnő tény a költő életében, s pont ez adja költészetének különlegességét is, mely “ a tragikus párbajnak, a dallam és szöveg, a lélek és külvilág, a költő és kora egyenlőtlen mérkőzősének példázata”.