Kányádi Sándor Kossuth-díjas erdélyi magyar költő, a mai magyar költészet egyik legnagyobb alakja, a magyar irodalom közösségi elvű hagyományának folytatója. Az anyanyelv megtartó ereje, az erdélyi kisebbségi sors mint alaptémák határozzák meg költészetét, mely a közösségi létproblémákat egyetemes érvényességgel szólaltatja meg.
- május 10-én született Nagygalambfalván (Hargita megye, Románia). Édesapja Kányádi Miklós gazdálkodó, édesanyja László Julianna, akit korán elvesztett. Az elemi iskola 5 osztályát szülőfalujában végezte. A középiskolát a székelyudvarhelyi református kollégiumban, a Római Katolikus Főgimnáziumban és a fémipari középiskolában végezte. Ezt követően beiratkozott a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színházművészeti Főiskolára, végül a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Nyelv- és Irodalomtudományi Karán szerzett magyar-irodalom szakos tanári diplomát 1954-ben, de soha nem dolgozott tanárként, életét az irodalomnak szentelte.
Költői tehetségét Páskándi Géza erdélyi magyar költő fedezte fel. Ő közölte 1950-ben első versét is. Kányádi szerkesztője volt a Dolgozó Nő című folyóiratnak, és a Napsugár című gyermeklapnak.
1958-ban megnősült, felesége Tichy Mária Magdolna tanár, szerkesztő. Két gyermekük született. 1984-ben egy hosszabb, észak- és dél-amerikai előadó körúton vett részt. 1987-ben meghívták a rotterdami Nemzetközi Költőtalálkozóra, de mivel útlevelet nem kapott, ezért tiltakozásul kilépett a Román Írószövetségből. Tevékenyen részt vállal az irodalmi életben, iskolák, könyvtárak, művelődési házak állandó vendége Romániában, majd Magyarországon és a környező államok magyarlakta településein.
Kányádi Sándor költészetét 3 nagy korszakra oszthatjuk fel:
- Az 1950-es évek közepétől 1965-ig: korai versek
Kányádi korai írásait a népies líra hangulata hatja át. Első verseskötetét 1955-ben adta ki, második kötetét, melyet 1957-ben írt, bezúzták. Ihletője Petőfi és a népköltészet, vágyott költőideálja: Arany János. A hagyományok, az életmód, szokások, az emberi tartás és a varázslatos táj a maga tisztaságával, méltóságával mind-mind belekerültek abba a tarisznyába, melyet a szülőföldjéről hozott, és végig megőrzött nagy változásokkal teli életében.
Kányádi az első kötetekben még természetes verselő, aki az élőbeszéd közvetlenségét hetyke humorral fűszerezi; akinek magyaros ritmusú, keresetlenül egyszerű írásait a tárgyias érzékletesség és az otthonosságérzet hatja át. Célja az volt, hogy olyan letisztultan, érthetően írjon, hogy egyszerű végzettségű édesapja is mindig megértse szándékait. Ebben az időszakban kiadott néhány rendszert dicsőítő, sematikus verset is, amit azonban később megbánt, szégyelli írói munkásságának ezen kicsapongásait.
1964-ben adta ki Harmat a csillagon című kötetét, mely a Kányádi-líra egyik emblematikus jelképe, s ez hozta meg számára az igazi elismertséget. Ezekben versekben fellelhetők a népiesség motívumai, de új elemként megjelennek a városi- és munkásversek hangulatát idéző írások, melyeknek ihletői József Attila hasonló témájú költeményei. A kötetben tájverseket is találunk (pl. Nyerges tető c. vers), melyek a szülőföld szépségeiről írnak. A kötet talán leghíresebb verse a Kóbor kutya című költemény. A címben szereplő állat valójában a határon túli magyarság allegóriája, annak reménytelen sorsát jelképezi. A költő az egyetlen megoldást az elnyomott kisebbség számára a halálban látja. A vers nem külső, hanem belső tájat ábrázol: a költő lelkiállapotát mutatja be. A mű párhuzamba állítható Petőfi párverseivel.
- Az 1960-as évek második felétől az 1970-es évek végéig
Az 1960-as évek folyamán Kányádi költészete összetettebbé vált, disszonanciákkal telítődött, de mindmáig megőrizte az élőbeszéd varázsát. Kialakította sajátos nagy verskompozícióit, amelyek poétikai jellegüket tekintve szintetikus alkotások, archaikus és modern költészeti elemeket egyaránt hasznosítanak. Kányádi későbbi írásaiban a hagyományos líra háttérbe szorult, a költő a modern líra felé fordult. Művei a Forrás című folyóiratban jelentek meg, mely a nemzedék írói csoport (Szilágyi Domonkos, Hervay Gizella) lapja volt. Költészete mind formailag, mind tartalmilag megújult: szabad verseket írt, használta a montázstechnikát, sokszor felbontotta az időrendi sorrendet, szimultanizmust alkalmazott, s a versek szemlélődőbbé, személytelenebbé, szomorúbb hangulatúvá váltak. A hatvanas évekbeli Kányádi-líra megújulásához az 1945 utáni magyar költészet vívmányai közül leginkább Illyés Gyula, Nagy László és Juhász Ferenc művei járultak hozzá. Köteteiben a nyelvnek egyszerre érzékelt köznapiságát és költőiségét sajátos szintézisben képes felmutatni. Verseinek létérzékelése a korábbinál jóval disszonánsabb, világlátása összetettebb, zaklatottabb és illúziótlanabb lesz. Költeményeinek jelentős hányadát uralja az idő és az emlékezés.
- Az 1970-es évek végétől napjainkig
A hatvanas évek végétől számos jele van annak, hogy a költészet társadalmi státusa a romániai magyar irodalomban is átalakul. A Kányádi-lírában az irodalom megváltozott szerepével való szembenézés azonban az alkotói pozíció komolyabb megrendülése nélkül következik be. Az új költői korszak kezdetét jelentő Szürkület (1978) című kötet fontos alkotói dilemmája a stilisztikai-poétikai kételyekből fakad. A kötet az el-ellobbanó fakó reménység könyve; a várakozás- és csalódásteli évtized lírai dokumentuma, ami mégis a tanúságtevő helytállást képes kifejezni.
1979-ben jelent meg Magyarországon a költő Fekete-piros versek című kötete. A cím az alaphangulat betájolásában és a vers értelmezési tartományának kijelölésében játszik fontos szerepet: a fekete és a piros oly módon alkot drámai ellentétpárt, hogy eközben a feketében mindig benne van a piros, a pirosban pedig a fekete. Közismert nagy versei közül a Fekete-piros és a Halottak napja Bécsben című költemény emelkedik ki, mely történelmi számvetések és közösségi védőbeszéd, látvány és érvelés, vallomás és értelmezésbegységében szól az erdélyi magyarság egzisztenciális veszélyeztetettségéről, minden kisebbségi, minden kiszolgáltatott ember sorsának igazságtalanságairól.
Az 1989-ben megjelenő Sörény és koponya című kötetének versei a társadalmi-kulturális környezet általános kritikáján túl az alkotói léthelyzet ellehetetlenülését, és mindenféle értékteremtő szerep gyászos képtelenségét mutatják be. A versek tragikus hangneműek, melynek történelmi hátterében Ceausescu diktatúrája és faluirtása áll. Formájuk egyszerű, letisztult, néha abszurd szemléletűek. A költő a nehéz helyzetet gyakran humorral enyhíti. A kötetre jellemző a műfajok és formák változatossága: találunk szonetteket (Szürke szonettek ciklus), haikukat (Körömversek ciklus, haiku= a japán költészet egyik jellegzetes versformája, három sorból áll, melyek rendre 5, 7 és 5 szótagosak), villoni balladákat. Kiemelkedik a Dél keresztje alatt című ciklus, melyet Kányádi észak-amerikai útja alatt írt, s a benne szereplő indián azonosítható a kisebbségi néppel, illetve a Vannak vidékek című ciklus, mely az értékek rombolását mutatja be.
Legfontosabb mégis a Históriás ének odaátra című ciklus. A címben szereplő „odaátra” kifejezés arra utal, hogy Kányádi szülőföldjéről ír az anyaországba, a határon túlra, odaátra. A históriás ének epikai műfaj. Történeti személyeket, történelmi eseményeket bemutató 16-17. századi elbeszélő költemény. Lantkísérettel, énekelve adták elő. Magyarországon főként a 16. században terjedt el, vándor lantosok, hegedűsök adták elő zenekísérettel, s a műfaj a híradás, történetírás szerepét is betöltötte.
A kötetben található Krónikás ének című vers. Az alcímben megjelenik az ajánlás Illyés Gyulának. A címről nemcsak egy archaikus műfaj jut eszünkbe, hanem Ady Krónikás ének 1918-ból című verse is, az értékpusztítás fekete víziója. A dedikáció viszont a legracionálisabb magyar költőhöz szól. Maga a vers pedig úgy ad nagy erejű költői helyzetjelentést és ítéletet az erdélyi magyarság állapotáról, hogy motívumrendszerben szokatlanul gazdag utalásokkal (allúzió) és parafrázisokkal köti bele magát a nemzeti sors kérdéseivel küzdő magyar költői hagyományba.
Kányádi Sándor a krónikák harcleírásában az erdélyi magyarság létküzdelmének kifejezési formáját találta meg. A nyitósor nemcsak a védelmi harc jellegzetes formájára utal, de Illyés Gyula Magyar Csillag-beli beköszöntőjének eszméjét is fölidézi: Illyés gyula a védekező összefogást, a legjobbak tömörülését nevezte szekértábornak. Kányádi versében már ez a szekértábor is ég. Itt már az is lángol, ami Illyés tudatában még menedéknek látszott. Megállapítja a veszedelem világnyivá hatalmasodását, a teljes reménytelenséget a külső segítségre vonatkozóan. A költő nem a romantikus, látványos hősiességet sugallja, hiszen az „ebben a hősietlen korban” a gyors önpusztítással lenne azonos. Különleges nyomatékot ad ennek az eszmének az, hogy a vers első strófáján áttűnik József Attila Szállj költemény, szólj költemény kezdetű versének gondolata: „nem muszáj hősnek lenni, ha nem lehet”. A gondolatot morális paranccsal folytatja: de meg se add magad. A további strófák a látványt, a léthelyzetet részletezik. Előbb a bemutató elemek kerülnek előtérbe, az anaforikus ismétlésekben Tompa Mihály A gólyához című költeményének hangjai is felsejlenek. Kányádi versében az ötszörös anaforikus szerkezettel nyomatékosított drámai helyzetképben az égő szekértábor még tagolatlan: az 5 ige még a szenvedés árnyalataiban is az egységet sugallja. A vers következő tömbje az erdélyi magyar irodalomban oly sokszor előforduló árulásmotívummal a belső megosztás- megoszlás tragikumát fejezi ki. A szekértábor két félre válik szét: a zsoldosokra és a védőkre. A zsoldos kifejezés eleve pejoratív értelmű, az ügyel való azonosulás hiányát jelzi, a közösségi sors elől menekülő kitelepülőkre utal. A morális ítélet a következő strófában biblikus erejűvé fokozódik. A strófa első 4 sora a Bibliából való, János apostol első levelének alig módosított parafrázisa. Kányádi Sándor versének biblikus részlete azt sugallja, hogy a beléje foglalt ítéletet maguk a távozók fogalmaztatták meg cselekedetükkel. Ez az ítélet mégis rendkívüli erkölcsi súlyú, hiszen a vers szövetében az önmagukat meg nem adók magatartása kap erkölcsi igazolást. S ennek is bibliai utalással, párhuzammal ad nyomatékot a öltő, amikor a strófa utolsó 3 sorában a védők Krisztus apostolainak szerepébe kerülnek az elárultatás éjszakáján. Az apostolok hitében az a kenyér, mely Jézus testével azonos. A Krónikás ének megfordítja a sorrendet, itt az úr teste az utolsó kenyér. A katartikus záróstrófa azt is bizonyítja, hogy a helytállás parancsát nem illúziók, hanem a lélek belső törvényei és belső elszántsága fogalmazza. Fölerősödött a vers indító alapélménye, a nyitóstrófa egyensúlyát itt már a veszteség nyomatékos ismétlése dönti el, s nem kérdés vezeti tovább a verset, hanem a pusztulás beteljesülésének érzete. Ez is különös, ellentétes érzésekkel jelentkezik, mert előbb mintha a pusztulás egy magasabb nézőpontból „potomság”-nak látszana, de tudjuk, ez Petőfi utolsó szava volt a segesvári harctéren. Akkor mondta ezt, mikor még nem tudta, hogy minden oldalról bekerítették őket. Utána már nem folytathatta krónikáját, menekült a halálos kukoricásba. A Krónikás ének költőjének elszántsága a Petőfiéhez fogható, de ezzel együtt komorlik föl sötéten a „majdani” és a „hajdani” egymásra rímelése. S ezt a sorspárhuzamot az is okozza, hogy az iszonyú nyomás alatt megoszlik a közösség. A Krónikás ének katartikus ereje a tragédiával való illúziótlan szembenézésben van. A költői teremtő erő a gazdag utalásrendszer olyan beolvasztásában mutatkozik meg, mely felismerhetővé teszi ugyan az inspiráló mintákat, mégis jellegzetes Kányádi-kompozíciót teremt, szemléletes helyzetjelentést ad az erdélyi magyarság nyolcvanas évekbeli létállapotának abszurditásáról, s benne a megmaradásért küzdő költőről.
Kányádi 1992-ben írta a Kuplé a vörös villamosról című versét. A kuplé jellegzetesen könnyű műfaj, a kabaré, az operett, a szórakoztató színpadi művészet műfaja, dal, amelyben a szöveghez könnyű, fülbemászó járul. A mű 8+ 2 versszakból áll, mely a villamos „kerekeire íródott”, azok számával megegyezik. A vörös villamos a szocializmus, a kommunizmus metaforája. Élettörténete van: valamikor régen nagy boldogság, örömünnep közepette érkezett. A kezdetek után átértékelődött minden: az örömünnep után, utólag derült ki, hogy szép piros színét nem az égiektől kapta, nem a hajnal pírja ragyogott rajta, hanem a kiontott emberi vér. Azután folytatódott élettörténete, kopott lett, öreg, elhagyta a vezető és a kalauz, akik irányt szabtak volna neki, aztán már csak döcögött, végül egy holtvágányra került. A történetnek vége is lehetne, csakhogyminden kereksége ellenére itt nem zárul le. Egyrészt fölértékelődik: mint a görög tragédiában, itt bizony tragédia történt. Tragikummal teljes az esemény, értékvesztés történt, görög tragédiába illő. Nem pusztán az istenek játszottak az emberekkel, hanem a történtek az emberek szívét-lelkét sem hagyták érintetlenül. Ideológiákra vágyunk, ilyenre-amolyanra, mindegy, sárgára, avagy zöldre festve, csak legyen valami helyette. Ebben a nagy zűrzavarban, tülekedésben, a sárga és zöld villamosok elfoglalásában észre sem vesszük, hogy nem valami új eszme érkezett, hanem egy volt-már villamos, legfeljebb ilyenné vagy olyanná átmázolva. Minden versszak variációs ismétlésre épül. Az első-második sor megismétlődik a negyedik-ötödikben, néhol változatlanul, többnyire csekély módosulással, éppen annyival, amennyi a logikus mondatfűzéshez szükséges. A vers a múltban indul, a jelenbe tart, s jövőről való töprengéssel zárul. Üzenete, hogy a múltbéli hibáinkból tanuljunk, ne kövessük el újra baklövéseinket.
Kányádi Sándor 5 évtizedes irodalmi munkásságával maradandó értéket alkotott az irodalom több területén. Klasszikus lírai munkássága mellett gyermekek számára írt verseiből, prózájából szintén egész életmű állt össze. Más műfajokban is számottevő eredményt ért el, esszéi, illetve műfordításai kiemelkedőek. Művei a világ disszonanciáját úgy közvetítik, hogy egy nagyobb harmónia iránti igényt és reményt is kifejeznek. Reménytelennek látszó történelmi helyzetekben is önmegőrzésre, közösség megmaradásra és kibontakozásra szólít, bölcsességre nevel. Életműve az európai kultúra legszebb értékei közé tartozik. A kisebbségi sors és problematika magas művészi szintű kifejezésével a veszélyeztetett emberi méltóság védelmében cselekszik. A költő művészetének elismerését jelzi több mint 20 elnyert díja.