A XVII. század ugyan a barokk vallásosság kora, Franciaországban (XIV. Lajos napkirály idejében) mégis egyre gyakrabban hivatkoznak a „józan ész”-re, a „ráció”-ra. Az újkori gondolkodás egyik meghatározó irányzata a racionalizmus volt. A racionalizmus hátterében az ész és a gondolkodás állt, mindent a megismerésre, a tapasztalatokra alapoztak. Az újkori racionalizmus alapelveit Descartes fogalmazta meg „Értekezés a módszerről” című munkájában (kartézianizmus). Descartes szerint a szilárd ismeretekhez, mivel érzékeink becsaphatnak minket, a kételkedés vezeti az embert. Descartes: „gondolkodom, tehát vagyok.”
A klasszicizmus XVII. század második harmadától jelentkező művészeti és irodalmi irányzat. A klasszicizmus alkotói a görög-római mintákat követték, azonban a reneszánszhoz képest az antik mintákat másként értelmezték. Az antik szerzők műveinek tanulmányozásából szabályokat alkottak. Legmagasabb műfajeszménynek az euripidészi tragédiát, a vergiliusi eposzt és a horatiusi ódát tartották. Arisztotelész Poétikáját félreértelmezve kialakították a hármas szabályt: történjék egy eset egy napon és egy helyen, egy szálon fussanak az események. A klasszicizmus emberei az egyszerű és világos formára, valamint szerkezetre, a szenvedélyesség és az ésszerűség mértéktartó egyensúlyára, valamint a valószerűségre törekedtek.
A klasszicizmus vezető műneme a dráma volt, emellett a színházkultúra is virágzott. A színpadon nem volt jelentős szerepe a díszleteknek, a színházban már nők is játszhattak, a földszintet a színpadtól függöny választotta el, melynek leeresztése a felvonások végét jelezte. Kialakult az ötvonásos drámai beosztás (expozíció, konfliktus, bonyodalom, tetőpont, megoldás). Itt alkalmazták a hármas egység elvét.
Moliére korában élte fénykorát a francia abszolutizmus is. A francia abszolutizmus XIII. Lajos (1610-1643) és XIV. Lajos alatt épült ki (1643- 1715). Kezdetben Mazarin kormányzott a gyermek király helyett, halála után viszont XIV. Lajos nem nevezett ki helyére senkit, s a király maga irányította szakminiszterei segítségével az országot. A király kezében összpontosult a 3 hatalmi ág, így viszonylag korlátlan hatalommal rendelkezett. A gazdasági ügyeket Colbert-re bízta, ő dolgozta ki az abszolutizmus gazdaság elméletét, melynek neve merkantilizmus, e koncepció szerint egy ország gazdaságát a benne felhalmozott pénzvagyon határozza meg. Másik híres államminisztere Louvois, aki a modern hadsereget teremtette meg, meghonosította a fegyvernemenkénti kiképzést, a hadmérnökképzést és a hadseregellátást. XIV. Lajos uralma az abszolutizmus fénykora, de királysága végén az elvesztett spanyol örökösödési háború miatt (1701-1713) kiürült kincstárat hagyott utódjára. Tőle származik az abszolutizmus jelmondata: “Az állam én vagyok.”
A kor jelentős drámaírója, a tragédia megteremtője volt Pierre Corneille. Tragédiájának lényege a szenvedély és a kötelesség harca, a kötelesség pedig elsősorban a becsület megóvása és érvényesítése. Olyannak ábrázolja az embereket, amilyennek szerinte lenniük kellene. A francia klasszikus dráma legnagyobb mesterének mégis Racine-t tartják. Racine-nál is a szenvedély és a kötelesség küzd egymással, de ebben a harcban a szenvedély diadalmaskodik. A cselekmény színtere a lélek belső világa. Racine legtökéletesebb alkotása az 5 felvonásból álló Phaedra, melynek témáját, a mostohafiába halálosan beleszerető asszony tragikus történetét már mások is feldolgozták (Szophoklész, Euripidész, Seneca).
Moliére 1622-ben született Párizsban, eredeti neve: Jean- Baptiste Poquelin. Jogi doktorátust szerzett. A színházat választotta hivatásául, 13 évig vándorolt különböző színtársulatokkal, ekkor vette fel a Moliére írói álnevet. A Kényeskedők c. darabbal, melyet a király előtt adtak elő, megnevetette XIV. Lajost, aki emiatt helyet adott a társulatnak egy állandó párizsi színházban. Egyre népszerűbb komédiaszerző lett. Felesége, Armande Béjart színésznő, fiatalkori szerelmének lánya. Gyermekük keresztapaságát maga a király vállalta. Moliére termékeny író volt, egymás után írta verses és prózai vígjátékait- ez az erős munkatempó aláásta a tüdőbeteg Moliére egészségét. „Képzelt beteg” egyik előadásán rosszul lett, és még aznap éjjel, 1673-ban meghalt.
A francia klasszicista tragédiák ma már kevésbé hatnak a színpadon, Moliére vígjátékai azonban ma is elevenek. A komédiának nem kellett elszakadnia annyira a középkori és a korabeli előzményektől, mint a tragédiának. Moliére színpadán a tragédia fejedelmi és antik hőseivel szemben már korabeli polgári konfliktusok jelentkeznek.
A komédia a dráma műnemébe tartozó műfaj. Uralkodó esztétikai minősége a komikum, olyan értékszerkezet, melyben értékhiány lepleződik le, vagy értékvesztés válik nyilvánvalóvá. A komédia hősei átlagos vagy annál is kisszerűbb alakok, akiknek jellemzése nem nélkülözi a túlzás eszközeit. Cselekményében sok valószerűtlen fordulat, cselszövés, véletlen, megoldása pedig- szemben a tragédiával- mindig szerencsés kimenetelű. Konfliktusa a kisszerű hősök ütközése, akik a küzdelembe belebuknak, felsülnek. Műveiben Moliére támaszkodott az olasz vígjáték, a commedia dell’arte hagyományaira is. Ennek legfőbb műfaji sajátossága a rögtönzés: a színészek nem szöveget kaptak, csak a cselekmény vázlatát, a részleteket, a párbeszédeket nekik kellett rögtönözniük. Erre az adott lehetőséget, hogy a commedia dell’arte állandó típusokkal dolgozott: velencei kereskedő (gazdag, zsugori, öreg, öntelt szoknyavadász, de folyton felsül), bolognai doktor ( jogász vagy orvos), öreg (fösvény, tudálékos, kéjsóvár), kapitány (könyörtelen gőgös, hetvenkedő, de gyáva katona), hivatalnok (öregedő, dadogó, esetlen), szolgák (egyik: okos, furfangos, mozgékony, a cselekmény bonyolítója; a másik: vidám, naiv, balkezes), szerelmesek ( szemérmes kislány és a hősszerelmes ifjú). A francia vásári komédia, a farce (helyzetkomikumra épülő tréfa, mely kipellengérezte a frivol asszonyokat, a kalandéhes férjeket, a képmutatókat, az üresfejű nemeseket, a kapzsi és tudatlan hivatalnokokat) elemeinek hatása is megfigyelhető vígjátékaiban.
Moliére nagy vihart kavart a vallási és erkölcsi képmutatást ostorozó Tartuffe című darabjával, melyet 1664-ben mutatott be a király előtt. Az egyházi körök rögtön támadni kezdték, és elérték a királynál, hogy betiltsa az előadást. A tilalmat csak 1669-ben oldották fel, azonban ettől kezdve az 5 felvonásos komédiát elsöprő sikerrel játszották. Moliére célja nemcsak a nézők megnevettetése volt, hanem az emberek hibáinak megjavítása, a bűnök leleplezése. A mű verselése alexandrin, vagyis 12 szótagos, hangsúlyos verselésű, páros rímű sorfajta a közepén sormetszettel.
Moliére a Tartuffe című művében az álszenteskedés társadalmilag veszélyes bűnét leplezi le. Az álszent valamilyen tiszteletre méltó erény mögé bújva képmutató módon olyan tetteket hajt végre, amelyek önzőek, egyéni haszonra törők. Tartuffe az őszinte vallásosság értékeit használja fel aljas célja elérésére, s ezzel megtéveszti a vallásos Orgont és édesanyját, Pernelle asszonyt. Ők viszont éppen a vallásosságot viszik túlzásba, naiv hiszékenységükkel és bigottságukkal esnek áldozatul Tartuffe-nek.
A mű I. felvonása az expozíció, melyben egy hatalmas családi perpatvar közepébe csöppen az olvasó: a dráma Pernelle asszony búcsúzásával indul, senkit nem hagy szóhoz jutni, és emellett mindenkiről rossz véleménnyel van, csak Tartuffe-t dicsőíti. Az olvasó természetes reakciója azonban, hogy a családtagok mellé áll, így a befogadó is átlát Tartuffe-en. A családi vitában mindenki részt vesz kivéve a két főszereplőt, akikről szó van. Pernelle elfogadhatatlannak tartja a család vidámságát, az anyagi jómód élvezését, azonban Tartuffe-ről úgy beszél, mint egy szentről, valósággal rajong érte. A Tartuffe-höz való viszony alapján már itt két csoportra oszthatjuk a szereplőket. Orgon jellemét Dorine(szókimondó szolgálólány, komorna) és Cléante(Orgon sógora, a rezonőr) dialógusából ismerhetjük meg: a családfő bigottságában túltesz még anyján, Pernelle asszonyon is, családfői szerepét teljesen átengedte Tartuffe-nek. A róla elmondottakat igazolja színre lépése is: bár 2 napi távollét után tér haza, mégsem érdekli családja hogyléte, csak Tartuffe-ről érdeklődik. Cléante a rezonőr, aki mindig a józan észre hallgat, az okos kompromisszumok híve, össze tudja egyeztetni a vallást a józan ésszel. Feladata a szereplők magatartásának tárgyilagos megítélése, mely a közönség értékítéletét közvetíti.
A bonyodalom a II. felvonásban indul meg, amikor Orgon napvilágra hozza tervét: Marianne (Orgon lánya) férjéül Tartuffe-öt választotta. Mariane Valérba szerelmes és ez az érzés kölcsönös, azonban a lány mégsem mer ellenszegülni a szülői önkénynek. A félénk és gyámoltalan szerelmesek helyett a talpraesett komorna, Dorine taktikázik: ironikusan dicsérni kezdi Tartuffe-öt, hogy a leányt ellenállásra kényszerítse, majd kibékíti a haragban lévő szerelmeseket, és azt tanácsolja Mariane-nak, hogy időhúzás céljából látszólag egyezzen bele a házasságba.
A hosszadalmas előkészítés után csak a II. felvonásban jelenik meg a címszereplő, Tartuffe. Az író új megvilágításba helyezi a hős jellemét, még inkább kibontja azt. Tartuffe-öt komikus figurának tűnteti az önsanyargató középkori szerzetes képében. A címszereplő megjelenésével az események felgyorsulnak, viharos szenvedélyek robbannak ki. Tartuffe szerelmet vall a ház fiatal úrnőjének, Elmirának. Damis(Orgon fia a családi vagyon törvényszerű örököse) azonban kihallgatja a beszélgetést, s beárulja a gazembert édesapjának. Tartuffe azonban igen találékony gazember: nemcsak a házasságtörési szándékot ismeri el, hanem krisztusi alázattal magára veszi a világ minden bűnét, s a legnagyobb gonosztevőnek vallja magát. Ez az önvád megtéveszti Orgont, s jóvátehetetlen hibákat követ el: fiát kitagadja és elűzi otthonából, egész vagyonát Tartuffe-re íratja, s az esküvő időpontját aznap estére hozza előre. Ezek a döntések még Tartuffe-öt is váratlanul érik, ő sem hitte volna, hogy gazdája ennyire ostoba. Cléante még megkísérli a lehetetlent, elsimítania a dolgokat: magát megalázva könyörög az árulónak, hogy békítse ki az apát fiával, s mondjon le a vagyonról, ám az mohó vagyonéhségében visszautasítja a kérést.
A további események irányítója Elmira lesz, ő csalja tőrbe a ravasz gazembert. Ekkor kerül színre a dráma legkomikusabb jelenete: az együgyű Orgon az asztal alatt hallgatja végig Tartuffe udvarlását. Tartuffe vallomásában a jezsuita erkölcstanra hasonlító eszméket fejt ki Elmirának: alkudozni Istennel is lehet, s fontos tudomány a lelkiismeret kitágítása, ill. csak az számít bűnnek, ami napvilágra kerül. Orgon szeméről végre lehull a hályog, azonban mikor el akarja kergetni házából a gonosztevőt, ő utasítja ki Orgont, hisz övé már a ház és az egész vagyon. Az eddigi komikus légkör fenyegetővé válik.
Orgont azonban vagyona elvesztése helyett egy bizonyos kazetta nyugtalanít a legjobban, mely egy politikai menekült, egy felségáruló titkos iratait rejtette, s ezt Orgon már korábban Tartuffe-re bízta. Ha a kazetta nyilvánosságra kerül Orgon nemcsak vagyonát, hanem szabadságát és életét is elveszítheti. A kétségbeejtő helyzet mégis fanyarul komikussá válik a motívumismétlések miatt: Tartuffe kétszer vall szerelmet és mindkét alkalommal kihallgatják, ill. Pernelle asszony visszatérésével megismétlődik a nyitójelenet vitája Tartuffe kilétéről. Most azonban Orgon magyarázza álszentségét, s Pernelle asszony épp olyan süket az igazságra, mint Orgon korábban. Csak akkor józanodik ki, amikor megérkezik a Lojális úr, s közli a családdal, hogy 1 nap haladékot kapnak a kiköltözésre. A tetőpontot az jelenti, amikor Valér a letartóztatási parancs hírét hozza, s felajánlja, hogy Orgont biztonságos helyre szökteti. Azonban már késő: megérkezik a rendőrtiszt Tartuffe-el. Ekkor jön a váratlan fordulat, a szerencsés megoldás: Tartuffe-öt tartóztatják le, akiben az uralkodó egy régóta keresett szélhámost ismert fel. A befejezés körül sok vita merült fel azzal kapcsolatban, hogy az író miért ily módon zárta le a konfliktust. A legvalószínűbb az, hogy a színházakat látogató uralkodó elvárta, hogy a színpad is a rend, a törvények tekintélyét hirdesse. Ezt a célt szolgálja a műben Cléante szerepeltetése is. A rendőr hadnagy végső szónoklatával a megbocsátó nagylelkűségről Moliére háláját akarta kifejezni a királyi kegyért, mely lehetővé ette az egyház intrikái ellenére a mű bemutatását. Moliére végső üzenete az, hogy az emberek lelkében élő rend és harmónia utáni vágynak két ellensége van: a fanatizmus és a gonoszság.
A komédia meghatározója a komikum, mely általában belső ellentétre épül, de a nevetség tárgyát, a lelepleződő álszentet nem érheti túl súlyos büntetés, ugyanis abban az esetben a mű tragédiába váltana át. A helyzetkomikum a komikumnak az a formája, melyben az egyik személy a külső körülmények, szituációk folytán kerül komikus helyzetbe (Orgon az asztal alatt). A jellemkomikumnál, az előzővel ellentétben, a szereplő belső tulajdonságai miatt válik nevetségessé (Pernelle asszony megpofoz egy szolgálót, így vezeti le haragját a családon = hirtelen haragú, Tartuffe a „középkori szerzetes”).
Moliére többi művében is egy-egy a korra jellemző hóbortot, emberi hibát mutat be. A Kényeskedők c. egyfelvonásos darabjában a korabeli divathóbortot, a túlzottan finomkodó társalgási stílust gúnyolta ki. A fösvény című drámában a pénz imádatának torzító hatását mutatta be. Moliére néhány komédiája saját magánéletbeli tragédiáját tárja a nézők-olvasók elé. Ilyen a végső „Képzelt beteg". Ennek hőse ugyanúgy fél a haláltól, mint szerzője, s ez is lesz a végzete. A képzelt beteg képzelt halálos rohama a címszerepet eljátszó Moliére halálos összeesésének előképe. Úgy tesz, mint aki meghal... és valóban meg is halt.
Moliére életének rejtélyei, viszonya a királyhoz a 20. század orosz íróját, Mihail Bulgakovot is megihlette. A Képmutatók cselszövése / Az álszentek összeesküvése c. drámájának középpontjában Moliére és a Napkirály koránt sem konfliktusmentes viszonya áll. Ezt párhuzamba állítja a korabeli szovjet értelmiségi alkotó ember és a hatalom konfliktusával. A dráma cselekménye Moliére első sikereitől a teljes kegyvesztésig, majd a közeli halálig vezet. Moliére nem csak hős, hanem vétkes is. Az egyház szemében fő bűne a Tartuffe. Amikor ellenségei feljelentik, hogy az író a tulajdon lányát vette feleségül (mit sem tudva egyébként e feltehető tényről), már nincs menekvés, kegyvesztett lesz, s nincs szükség gyilkosra sem: előadás közben Moliére meghal. S mint krónikatársa feljegyzi: „ A szerencsétlenség oka a királyi kegy elvesztése és a képmutatók cselszövése!”