A X. században a magyarok Kárpát-medencéből induló kalandozásai véget értek, választanunk kellett, hogy életben maradunk, vagy elpusztulunk. Csatlakoznunk kellett a feudális Európához, a törzsi-nemzetségi előkelőknek önmaguk és kíséretük eltartását a harci vállalkozások helyett biztosabb alapokra kellett helyezniük, szolgáltatásokra kellett kényszeríteniük a szegény szabadokat.
Árpád utódai a nomád öröklési rend alapján (a nemzetség legidősebb tagja örökölte a hatalmat=szeniorátus) követték egymást. Így lett fejedelem 972-ben Géza (Árpád dédunokája), az ő nevéhez fűződik a törzsfők, nemzetségfők hatalmának megtörése. Az erdélyi gyula lányát, Saroltát vette feleségül, ezzel megszerezte az ország K-i részének támogatását. 973-ban követeket küldött a Német-római császárhoz, I. Nagy Ottóhoz Quedlinburgba, és hittérítőket kért tőle, melyért cserébe a császár lemondott a Lajtán túli magyar területekről. A fejedelem megkeresztelkedett (ám továbbra is pogányan élt), s fiát, Vajkot is kereszténynek nevelte. Vajk a bajor hercegnővel, Gizellával kötött házasságot, így az Árpádok rokonságba kerültek a Szász-dinasztiával.
Géza halálakor, 977-ben már az Árpádok kezében volt az ország egy része, de Árpád nemzetségén belül Vajkkal szemben hatalmi igényekkel lépett fel Koppány, mert a hatalom a szeniorátus alapján az ő kezébe került volna (idősebb volt Istvánnál). Ennek azzal is nyomatékot adott, hogy feleségül kérte Géza özvegyét, Saroltot (leviátus). Géza azonban a Nyugat-Európában elterjedt öröklési rendet, a primogenitúrát akarta érvényesíteni, mely alapján az elhunyt uralkodó elsőszülött fia (jelen esetben Vajk) örökli a trónt. István végül legyőzte Koppányt, és az ő kezébe került a fejedelmi hatalom, majd a királyi címért folyamodott II. Szilveszter pápához. 1000 és 1001 fordulóján Istvánt megkoronázták Esztergomban. Az ifjú királynak hatalma megszilárdítása érdekében további harcokat kellett vívnia: 1003-ban az erdélyi Gyulát fosztotta meg országától, majd legyőzte Ajtonyt, a Temesköz urát is.
Tevékenysége már az új államszervezet kiépítésére irányult. Az államalapítás folyamatában a hatalom megszerzése és a koronázás volt a kezdet. Az új állam megszilárdításának elengedhetetlen feltétele volt a kereszténység megerősítése, mert az egyház támogatása a keresztény Európához kötődést és a királyi hatalom megszilárdítását szolgálta. Ezért István (997-1038) kiépítette az egyházszervezet élén az esztergomi érsekkel. Földeket adott az egyháznak, hogy biztosítsa az egyház alapját, megalapította az esztergomi és a kalocsai érsekséget, és több püspökséget is (8 db). Birtokokat kaptak a püspökségek és a kolostorok is. Az uralkodó hosszú távon gondoskodott törvényeiben az egyházról: jövedelmet biztosított a püspökségek számára a tized, s előírta, hogy minden 10 falu építsen templomot, sőt támogatta a templomok berendezését is. A hagyományokhoz ragaszkodó emberekkel nehéz volt elfogadtatni a kereszténységet, ezért István a törvények erejét is felhasználta az új hit előírásainak betartására. Megkövetelte a böjt megtartását, a gyónást, a részvételt a vasárnapi misén. Rendelkezett a misén tiszteletlenül viselkedők büntetéséről is. Törvényei elismerték az egyház bíráskodási jogát az egyháziak és egyes ügyekben (pl. árvák, özvegyek) a világiak felett is.
A magyar egyházszervezet élén az esztergomi érsek állt, aki közvetlenül kapcsolódott a pápasághoz. Az érsekeket a püspökök követték. A kőtemplomok építtetése a lakosság helyhez kötését szolgálta. A megjelenő szerzetesrendek közül a bencések voltak az elsők, Pannonhalmán és Pécsváradon kolostort építettek a király segítségével. A bencések a pannonhalmi főapáton keresztül közvetlenül kapcsolódtak a pápasághoz. A 11. században még bizánci kolostorokat is alapítottak (pl. veszprémvölgyi apácakolostor).
István létrehozta a királyi vármegyéket (vérségi rendszer helyett vármegyerendszer). A vármegyerendszer először az ország középső vidékén épült ki, majd lassan a peremterületeken. A királyi vármegye különböző tulajdonú (királyi, egyházi, magán) földterületekre terjedt ki, és annak igazgatását biztosította. A vármegyék bázisai a királyi várak voltak, és katonai-igazgatási, gazdasági és bírói feladatokat láttak el. A vármegye vezetője a király által kinevezett ispán volt, melynek feladata a bíráskodás, a királyi jövedelmek beszedése (ennek harmada őt illette) és háború esetén a megye haderejének vezetése volt. Az ispán rendelkezésére álltak a várnépek, akik katonáskodtak és ellátták a vár lakosságát. A vármegyerendszer vezetője a nádorispán, aki a királyi udvar bírája is volt egyben.
A magyar társadalom élén a király állt, akinek hatalmát óriási földbirtokai alapozták meg. István kezébe került Magyarország kétharmada. A szokásjognak megfelelően a király a fontos döntések előtt kikérte a királyi tanács véleményét. A vezető réteghez tartoztak az egyházfők, akik kezdetben idegen eredetűek voltak, de a század közepére magyar családok gyermekei váltották le őket. A törzsi vezetők (Csákok, Abák) és a bevándorolt lovagok (Hont, Pázmány) leszármazottaiból kezdett kialakulni a világi nagybirtokos réteg. Törvényeiben István elismerte mind az öröklött, mind a szerzett birtokok tulajdonjogát. A birtokadományok révén egyre nőtt a világi nagybirtok aránya.
A társadalom középrétegét a vitézek alkották, akik rendelkeztek saját birtokkal, amelyet szolgáikkal műveltettek meg. A földjeiket vesztett szabadok az ország peremterületein fekvő szabad földekre vándoroltak, vagy egy nagybirtokos oltalmát választották (megőrizték szabadságukat, de szolgáltatással tartoztak). A legfőbb választóvonal a szabadok és a szolgák között húzódott a társadalomban. Szolgák dolgoztak a birtokosok uradalmaiban, velük uruk korlátlanul rendelkezhetett. A század végétől azonban egy részüknek terményhányad fejébe saját földet adtak. A 12. században megindult szabadosok (felszabadított, de továbbra is függésben élő rabszolgák) és a földesúri joghatóság alá került szabadok összeolvadása. Az egyházi és királyi földeken élő szolgáltató népek (lovász, kovács stb.) saját földdel rendelkeztek. Sajátos helyzetben voltak a várjobbágyok: a király hatalma alá tartoztak, katonai szolgálatot láttak el és saját földdel rendelkeztek.
Az új rend kiépítése lekötötte az ország belső forrásait, így István békés külpolitikára törekedett. A Német-római Birodalom élén álló szász uralkodóházhoz felesége, Gizella révén rokoni szálak fűzték. A Száli-dinasztia megkísérelte kiterjeszteni hatalmát Magyarországra, de István 1003-ban II. Konrád császár lovagjait visszaverte. István keleten Bölcs Jaroszlávval jó viszonyt alakított ki a rokoni kapcsolatokra építve. A sztyepp felől a besenyők néhányszor betörtek, de jelentősebb támadásra nem került sor. A magyar királyok a besenyőket a peremterületeken határvédelmi feladatokkal letelepítették.
1031-ben meghalt Imre herceg (Szent Gellért volt a nevelője), István gyermeke, így előtérbe került a trónutódlás kérdése. István nővére gyermekében, Orseolo Péterben látta biztosítva a folyamatosságot, ezért Vazult, a király unokatestvérét alkalmatlanná tették az uralkodásra: megvakították és fülébe forró ólmot öntöttek. Péter folytatta István politikáját, de hamarosan elűzték a trónról.