Hitler hatalomra jutása után azonnal hozzálátott a hadsereg megerősítéséhez, melyet azonban a versailles-i béke pontjai tiltottak. Ezért 1933-ban kilépett a Népszövetségből, majd ismét bevezette az általános hadkötelezettséget, s elrendelte a modern fegyvernemek fejlesztését (1935). 1935-ben a Saar-vidék lakossága szavazhatott arról, hova kíván tartozni, s a németek Németország mellett döntöttek. Hitler a német nemzeti sérelmeket használta fel ürügyként nagyhatalmi törekvéseinek igazolására. A nyugati nagyhatalmak a konfliktusok elkerülése érdekében az engedmények politikáját választották. Azt remélték, hogy Hitler elsősorban a SZU felé (K felé) fordul, ahogy azt a Mein Kampfban is hirdette. Mikor Hitler 1936-ban megszállta a Rajna-vidéket, s ezzel felrúgta a locarnói szerződést, a nyugatiak nem léptek fel vele szemben. Külpolitikai sikerei megerősítették Hitler helyzetét Németországban, s 1938-ra a náci hadsereg már megközelítette a nagyhatalmak haderejét. Miután megteremtődtek a nemzetközi feltételek, Hitler kikényszerítette az Anschlusst 1938. március 12-13-án, csapatai bevonultak Ausztria területére. Ezután Hitler Csehszlovákiában avatkozott be, ahol a Szudéta-vidéken közel 3 millió német élt kisebbségben, s a nagyhatalmak a müncheni konferencián 1938 szeptemberében átengedték a területet Németországnak. 1939-ben Szlovákia német támogatással kikiáltotta függetlenségét és a németek bevonultak a megmaradt Csehországba megszerezve a fejlett hadiipart.
Csehszlovákia feldarabolása után Hitler Lengyelország felé fordult, s Danzig kikötővárosának átadását követelte. A nyugati hatalmak bíztak abban, hogy a náci Németország és a SZU egymással kerül szembe, ugyanakkor fokozták védelmi erejüket és tárgyalásokat kezdtek a szovjetekkel. A szovjetek nem bíztak a nyugatiakban, ezért Hitler egyezséget ajánlott nekik, s megszületett 1939. augusztus 23-án a Molotov-Ribbentrop-paktum, melynek nyilvános része egy megnemtámadási szerződés, titkos záradékában pedig felosztották egymás között Lengyelországot. Így a német csapatok 1939. szeptember 1-jén megtámadták Lengyelországot, mire válaszul Franciaország és Nagy-Britannia hadat üzent a németeknek. Kitört a 2. világháború.
A lengyel haderőt a német hadsereg egy hét alatt szétzúzta, szeptember 17-én pedig a Vörös Hadsereg is megtámadta az országot, és szerződésüknek megfelelően felosztották az országot. A francia hadsereg védelemre rendezkedett be a Maginot vonal mögött, az angolok pedig csak kisebb szárazföldi erőkkel rendelkeztek, így tényleges támogatást nem tudtak nyújtani. A francia-német határon a nyugatiak nem tudtak támadni, Hitler pedig még nem akart, ezért hadműveletek nélküli ún. furcsa háború alakult ki. Eközben a szovjetek a finnektől területeket követeltek, a az elutasítást követően megtámadták a kis országot. Kezdetben a Vörös Hadsereg kudarcot vallott, végül azonban érvényesült a túlerő, és a finnek átadták a követelt térséget.
1940 áprilisában Hitler lerohanta Dániát és Norvégiát, s ezzel biztosította az északi részt. A dánok és a norvégok nem fejtettek ki komolyabb ellenállást, s a nácik németbarát, kollaboráns kormányokat segítettek hatalomra (pl. Quisling). Az északi sikerek után a német hadsereg Belgiumon át, a Maginot vonalat megkerülve két hónap alatt legyőzte Franciaországot, aki 1940 júniusában kapitulált, s északi része Párizzsal együtt német megszállás alá került. Délen pedig Petin marsall vezetésével kollaboráns kormány alakult, székhelye Vichy lettàvichyi kormány. Eközben a britek egyetlen eredményes akciója az angol haderő kimentése volt a kontinensről (Dunkerque).
Hitler kezdetben bízott a britekkel való kiegyezésben, a brit vezetés azonban Churchill irányításával az ellenállás mellett döntött, ezért Hitler Anglia elfoglalását tűzte ki célul. Az angliai csatában (1940. július-szeptember) Anglia népe megismerte a háború szenvedéseit, de az angolok egy emberként sorakoztak fel Churchill mögött. A brit légierő komoly veszteségeket okozott a németeknek így Anglia megmenekült az inváziótól.
Hitler 1941 nyarán kelet felé fordult, hogy megszerezze a SZU hatalmas élelmiszer- és anyagtartalékait. A támadást tavaszra tervezték, de módosítani kellett a tervet az olaszok vereségei miatt Etiópiában, Líbiában és Görögországban. Az olasz vereség elősegítette a németellenes fordulatot Jugoszláviában. Hitler 1941 tavaszán Afrikába küldte Rommel tábornok vezetésével az Afrika-hadtestet és eközben a német hadsereg lerohanta Jugoszláviát és Görögországot. A déli szárny biztosítása után indították meg 1941. június 22-én a támadást, mely váratlanul érte a szovjeteket. A németek 3 oszlopban, Leningrád, Moszkva és Kijev irányába egyszerre nagy erőkkel nyomultak előre (Barbarossa-terv), s hetek alatt óriási területeket foglaltak el. Ugyanakkor a német veszteségek óriásiak voltak, mivel a szovjet katonák nem adták meg magukat, emellett akadozott az utánpótlás, és a leszakadt orosz egységek partizánként folytatták a harcot. Eközben csökkent a német haderő technikai és kiképzésbeli fölénye és a beálló kemény téli hidegben akadozott a német technika. Így a szovjetek 1941. november-decemberében Moszkva alatt megállították a német előretörést, s a villámháborús terv összeomlott.
A japán katonai vezetés Délkelet-Ázsia és a Csendes-óceán térségében kívánt előretörni. A szovjetekkel megnemtámadási szerződést kötöttek 1941-ben, hogy minden erejükkel az USA ellen fordulhassanak. Az Egyesült Államok azonban az izolacionizmus híve volt, távol akart maradni a háborútól. Mikor a britek arany- és valutatartalékai kimerültek, az amerikaiak kitalálták a kölcsönbérleti szerződést, mely gyakorlatilag ingyenes szállításokat jelentett. A japánok az USA-ban látták a fő ellenséget, s mikor megindult az amerikai fegyverkezés és a japánok technikai fölénye csökkenni kezdett, 1941. december 7-én hadüzenet nélkül megtámadták Pearl Harbort, s csapást mértek az amerikai flottára. Ezután egy időre a japánok a csendes-óceáni térség uraivá váltak, s hadseregük Indiáig és Ausztráliáig nyomult előre. Az amerikai veszteség azonban nem volt végzetes, mert az amerikai anyahajók nem tartózkodtak a támaszponton. Emellett a Pearl Harbor-i támadás következtében az izolacionizmus háttérbe szorult, és az USA belépett a háborúba.
1942, a fordulat éve: 1942-ben a német támadás Sztálingrád irányába összpontosult, mert elfoglalása megbéníthatta volna a szovjet védelmet és utat nyitott volna a bakui olajmezők felé. A veszteségek pótlására a németek a szövetséges Olaszország és a csatlós államok (Románia, Magyarország, Szlovákia) fokozottabb háborús részvételét erőszakolták ki. A Paulus tábornok vezette német egységek el is érték Sztálingrádot, és fontos iparvidékeket foglaltak el. A szovjetek azonban vagy elpusztították a termelőkapacitásokat vagy áttelepítették keletre, így a haditermelés túlszárnyalta a németekét és megjelentek a modern harceszközök is. Sztálingrádnál a szovjetek ellentámadást indítottak, bekerítették Paulus seregét, és miután Hitler nem engedélyezte a visszavonulást, a német haderő 1943. február 2-án megadta magát. Szintén jelentős volt a Rommel vezette Afrika-hadtest veresége is az angol Montgomery tábornoktól (El Alamein, 1942. október-november). Az amerikaiak (Eisenhower tábornok) marokkói partraszállását (fáklya hadművelet) követően a szövetségesek kiszorították az olaszokat és a németeket Afrikából. 1942 nyarán az amerikai flotta a Midway-szigeteknél jelentős győzelmet aratott, megállítva a japán előrenyomulást. 1943-ban megindult az ellentámadás, és az amerikaiak szigetről szigetre szorították vissza a japánokat (békaugrás hadművelet).
1943 már a szövetségesek fölényét mutató győzelmeket hozott. A keleti fronton a németek utolsó átütő támadásukat indították Kurszk térségében, ahol több 1000 tank vívott páncéloscsatát. A szovjet tankok győzelmet arattak, és elkezdték nyugat felé szorítani a német csapatokat. Az angol és amerikai hadsereg 1943 nyarán sikeresen partra szállt Szicíliában, majd Dél-Itáliában. A támadás következtében az olasz király lemondatta Mussolinit, s Olaszország 1943 júliusában kilépett a háborúból. A szövetségesek azonban nem használták ki a helyzetet, nem gyorsították az előrenyomulást, így a németek megszállták Olaszországot, ahonnan kiszorításuk csak lassan haladt előre (csiga offenzíva). 1943-ra eldőlt az atlanti csata is: a német tengeralattjárók kezdetben óriási károkat okoztak az angol flottának, de az angolok megtalálták az ellenszert, a repülőgépeket. A szövetségesek felülkerekedtek, a német tengeralattjárókat visszavonták. A szövetségesek megkezdték Németország bombázását, mely gyakran polgári célpontok ellen irányult, hogy a német nép ellenállását megtörjék.
A szövetségesek együttműködése az Atlanti Chartával kezdődött 1941 augusztusában, melyet először Roosevelt és Churchill írt alá. Ebben meghatározták a polgári demokráciák háború utáni világról alkotott alapelveit (demokrácia, nemzeti önrendelkezés, annexió nélküli béke stb.). A Chartához egyre több állam, köztük a SZU is csatlakozott, bár sosem fogadta el és vonatkoztatta magára annak alapelveit. A három nagyhatalom vezetője (Churchill, Roosevelt, Sztálin) számos találkozót tartott, ahol a háború utáni befolyási övezetek biztosítását tartották szem előtt, bár ezt Roosevelt kezdetben nehezményezte. Roosevelt és Churchill 1943 januárjában, Casablancában tartottak megbeszélést, ahol megállapodtak, hogy csak a feltétel nélküli kapitulációt fogadják el a németektől. 1943 decemberében a teheráni csúcstalálkozón Churchill, Roosevelt és Sztálin megállapodott a második front É-franciaországi megnyitásáról, és Sztálin kötelezettséget vállalt, hogy a győztes háború után megtámadja Japánt. Sztálinnak már sikerült elfogadtatnia 1939-40-es területszerzéseit, s ezzel végleg szertefoszlottak Churchill azon elképzelései, miszerint a szövetségesek dél felől, a Balkánon törtek volna előre, mely együtt járt volna Kelet-Közép-Európa országainak a nyugati szövetségesek általi felszabadításával.
A német hadsereg 1944-re csak lassítani tudta a szövetségesek előrenyomulását. Hitler ellen a katonatisztek merényletet kíséreltek meg 1944 júliusában, de a diktátor túlélte az akciót, és az összeesküvés résztvevőit kivégezték. 1944 első felében a szovjet hadsereg átlépte a szovjet határt, s folytatta az előrenyomulást Németország felé. A nyugati szövetségesek 1944. június 6-án partra szálltak Normandiában (overlord hadművelet), s gyorsan nyomultak előre. A lengyel ellenállás 1944 szeptemberében megkísérelte felszabadítani Varsót, Sztálin azonban nem nyújtott nekik támogatást, sőt a nyugati szövetségeseket is megakadályozta ebben, így a németek leverték a varsói felkelést. 1944 augusztusában Románia átállt a nyugati szövetségesek oldalára. 1945 tavaszán a szovjet és angol seregek közeledtek egymáshoz, majd találkoztak az Elbánál. Hitler 1945. április 30-án öngyilkos lett, majd a Vörös Hadsereg 1945. május 2-án bevette Berlint, majd a német hadsereg 1945. május 7-8-án kapitulált. Európában német vereséggel véget ért a háború.
1945 februárjában, Jaltában a háború utáni rendezésről volt szó. Megállapodtak a lengyel határok Ny-ra tolásáról, mellyel elfogadták a szovjet térnyerést Közép-Európában. 1945 áprilisától júniusig San Franciscóban tartottak konferenciát a győztes hatalmak, ahol a nemzetközi béke és biztonság fenntartására létrehozták az ENSZ-t. 1945 júliusában, Potsdamban Sztálinnal már az angol Attlee és az amerikai Truman tárgyalt. Megállapodtak Németország keleti határairól, az ország megszállásáról (megszállási övezetek) és a háborús bűnösök felelősségre vonásáról.
1944 közepére a japán flotta súlyos vereségeket szenvedett, de szárazföldi haderejük még jelentős volt. Az amerikai haditengerészet ellen bevetették az öngyilkos repülőket (kamikazék) és az élő torpedókat, ám a hadi helyzetet már nem tudták megfordítani. Az amerikaiak szárazföldi harcok helyett atomtámadást intéztek Japán ellen (Hirosima, 1945. augusztus 6.-Nagaszaki, 1945. augusztus 9.).A szovjetek pedig felmondták a megnemtámadási szerződést, és Mandzsúriában támadásba lendültek. Igyekeztek kiterjeszteni Távol-Keleten is a szovjet befolyást. A japánok végül 1945. szeptember 2-án tették le a fegyvert, s ezzel véget ért a 2. világháború.