Magyarországot a 2. világháború után a szovjet hadsereg szabadította fel a náci és nyilas uralom alól, de célja nem a szabadság elhozatala, hanem a szovjet birodalom és ideológia kiterjesztése volt, s erre lehetőségük is nyílt, mivel a szuverenitását elvesztő országban a legfőbb hatalom a SZEB kezébe került, melyben döntően a szovjet akarat érvényesült. A szovjet vezetés a proletárdiktatúrát hosszú, demokratikusnak álcázott politikai küzdelemben látta megvalósíthatónak, azonban már kezdettől fogva kész helyzetet akartak teremteni: a szovjet haderő jelenléte mellett az állami erőszakszervezeteket (hadsereg, rendőrség, belügyminisztérium) kommunista kézbe adták. A Moszkvából hazatérő kommunisták (Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Révai József, Nagy Imre) kezdetben elfogadták a demokratikus pártok: FKgP, Nemzeti Parasztpárt, SZDP, és a Polgári Demokrata Párt működését, ám az 1944 decemberében Debrecenben összeült Ideiglenes Nemzetgyűlésben és a megalakuló Ideiglenes Kormányban a kommunisták aránya magas volt, s a kulcspozíciókat is ők szerezték meg. A demokratikus jelleget úgy próbálták megőrizni, hogy Dálnoki Miklós Béla, a kiugrási kísérletkor szovjet oldalra átálló első magyar hadsereg parancsnoka lett a miniszterelnök. Ezzel azt a látszatot akarták kelteni, hogy lehetőség van demokratikus kibontakozásra. A kormány hadat üzent Németországnak, betiltotta a szélsőjobboldali szervezeteket, vállalta a háborús jóvátétel fizetését, megszervezte a Vörös Hadsereg ellátását. Az ideiglenes kormány megvalósította a földosztást (1945. március), mert a kommunisták így akarták megnyerni politikájuknak a parasztságot, de az MKP a földosztást csak átmeneti lépésnek tekintette, mert a jövőt a szovjet típusú szövetkezetekben látta.
1945 őszén került sor a háború utáni első választásokra, mely listás rendszerű volt, azaz nem egyéni jelöltekre, hanem pártokra szavazhattak. Vorosilov tábornok, a SZEB elnöke a kisgazdák jó szereplésétől tartva azt ajánlotta, hogy a mandátumokat az eredménytől függetlenül előre osszák fel, ezt az antidemokratikus módszert azonban nem lehetett elfogadni. A választást az FKgP nyerte meg 57%-kal, de a SZEB nem engedte tisztán kisgazda kormány alakulását, ezért a Tildy Zoltán miniszterelnök vezetésével megalakult koalíciós kormányban a tárcák elosztásánál a győztes párt kénytelen volt átengedni a kulcspozíciókat jelentő belügyet és hadügyet a kommunistáknak. Az MKP igyekezett megszerezni a gazdaságban a vezető pozíciókat is, ezért kiharcolta egy gazdaságirányító főhatóság, a Gazdasági Főtanács létrehozását, melynek vezetését is megszerezte (Vas Zoltán). A kommunisták a háború utáni helyreállítást az állami ellenőrzés fokozásával és egyre szélesebb körű államosítással kötötték össze.
A választások után Magyarország államformája köztársaság lett (1946. február 1.), és Tildy Zoltánt választották köztársasági elnöknek, melynek következtében a kormány vezetését Nagy Ferenc vette át. Ettől kezdve szinte minden kérdésben éles harc bontakozott ki az FKgP és az MKP közt. Az MKP célja főleg az volt, hogy bővítse hatalmi pozícióit, és ennek érdekében elkezdte szétzilálni a polgári demokrácia politikai bázisát. A hatalmi harcban felhasználta a tömegeket, a demagógia és a megfélemlítés eszközeit. Ellenfeleit fokozatosan szorította vissza, újabb és újabb, számára veszélyes csoportokat választva le a rivális pártokról. Ezt a taktikát nevezték szalámitaktikának. A politikai ellenfélnek számító pártokon belül kommunista szimpatizáns ún. baloldali csoportok alakultak, akik belülről bomlasztották pártjaikat, és megalapították a Baloldali Blokkot 1946 márciusában. A kommunisták támadást indítottak a kisgazda jobboldal ellen, mondván: csak a demokratikus (értelmezésükben baloldali) kisgazdákkal hajlandók együttműködni. Majd kihasználva, hogy a kisgazdák felül akarták vizsgálni a földosztást, az MKP kisbirtokos parasztok tömegét vonultatta fel Budapest utcáin a „Földet vissza nem adunk!” jelszóval. Ezt követően állandósultak a támadások a kisgazdák ellem. A közigazgatásban „B” listázást hajtottak végre, elbocsátottak tízezreket úgy, hogy a kisgazdák bázisa csökkenjen. Amikor lelőttek egy szovjet katonát, Rajk László belügyminiszter betiltotta a civil szervezeteket. Ezek eredményeképp az FKgP parlamenti többsége és befolyása folyamatosan apadt, és kezdte elveszíteni gyűjtőpárt jellegét. 1947-ben a Kominform nyomására az MKP gyorsítani kívánta az átmenetet. Államellenes összeesküvést kreáltak, amelybe belekeverték a kisgazda politikusok egy részét. A Kisgazdapárt főtitkárát, Kovács Bélát szovjet katonák hurcolták el 1947 februárjában. Nagy Ferenc miniszterelnököt svájci tartózkodása idején vádolták meg az összeesküvésben való részvétellel, és Magyarországon maradt kisfiával megzsarolva őt lemondásra kényszerítették, így szétverve a pártot.
1947-ben az MKP elérkezettnek látta az időt a hatalom megragadására, így kierőszakolta az új választásokat. A gyűjtőpárt jellegű Kisgazdapárt szétverése miatt a kommunistákkal szembenálló erők több pártban indultak a választásokon. Az MKP a választáson a csalástól sem riadt vissza: az aktivistáikat teherautókra ültették, és a lakóhelyüktől távol lévők számára biztosított kék cédulákkal több helyen is leszavaztak az MKP listájára (àkékcédulás választások). A csalással szerzett szavazatok nem befolyásolták lényegesen a választási eredményeket, de a kommunisták választási csalás ürügyén semmisítették meg a Magyar Függetlenségi Párt mandátumait. A választások eredményeképp az MKP a legnagyobb párttá vált, de a demokratikus polgári erők még így is többségben maradtak vele szemben. A demokratikus erők nem kerülhettek hatalomra, így az MKP, az SZDP, az FKgP és az NPP alakított kormányt, melyben immár az MKP volt a vezető erő. 1947-re megváltozott a nemzetközi politikai háttér, ezért a szovjet vezetés a radikálisabb átalakítás mellett döntött. Először az MKP és az SZDP egyesült, látszólag demokratikusan, bár a jobboldalinak kikiáltott vezetőket előbb kizárták a szociáldemokrata pártból. Az 1948. június 12-én megalakult Magyar Dolgozók Pártja (MDP) felszámolta a többpártrendszert, és nyílt kommunista diktatúrát vezetett be, ezért nevezték 1948-at a fordulat évének.
Az egypártrendszer kiépítésével párhuzamosan felgyorsították a gazdaság államosítását is: 1947-ben a bankokat, 1948-ban a száznál több munkást foglalkoztató üzemeket, 1949-ben a nagykereskedelmet, a 10 munkásnál nagyobb üzemeket, majd a kisipar és a kiskereskedelem döntő részét államosították. Megvalósult az állam mindenhatósága, még az iskolákat is államosították, csak néhány intézmény maradhatott egyházi kézen. A katolikus egyház megtörése érdekében koholt vádak alapján perbe fogták a meg nem alkuvó esztergomi érseket, Mindszenty Józsefet, és 1949-ben életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. A pártok végleges megszűnését az 1949-ben létrehozott Magyar Függetlenségi Népfrontba történő beolvasztásuk jelentette (1954-től Hazafias Népfront). Az 1949-ben tartott egypárti választásokon az MDP megszerezte a szavazatok 96%-át: Magyarországon létrejött a proletárdiktatúra. Új alkotmányt fogadtak el, mely rögzítette a kommunista párt vezető szerepét, és 1949. augusztus 20-án az államforma tanácsköztársaság lett. A köztársasági elnök szerepét az Elnöki Tanács vette át, az önkormányzati rendszer helyett kiépült a tanácsrendszer (1950).
A tényleges hatalom az ún. négyesfogat kezébe került. Rákosi Mátyás volt az elnök, Gerő Ernő a gazdasági miniszter, Farkas Mihály a hadügyminiszter, Révai József pedig a kultúrminiszter. Mivel a diktatúra támogatóinak köre egyre szűkült, a hatalom a megfélemlítésre alapozta uralmát. A korábban a Belügyminisztériumhoz tartozó ÁVO-t 1948-ban függetlenítették Államvédelmi Hatóság (ÁVH) néven, melynek vezetője Péter Gábor lett, aki közvetlenül Rákositól kapta az utasításokat. Senki sem érezhette magát biztonságban, hiszen a fekete autó bárkiért eljöhetett, mivel a terror lényege a megfélemlítés volt (csengőfrász). Internálótáborokat (Kistarcsa) és büntetőtáborokat (Recsk) hoztak létre. A terror elérte a párttagságot, sőt a párt több vezetőjét is. Előbb az egykori szociáldemokrata vezetőket, majd az ún. hazai kommunistákat (pl. Rajk László, Kádár János) ítélték el, s ez Rákosi totális hatalmát mutatta.
A gazdaságpolitika Gerő Ernő vezetésével a nehézipar fejlesztését tűzte ki célul. A „vas és acél országa” akartunk lenni, de ez a célkitűzés nem felelt meg sem hazánk természeti adottságainak, sem fejlettségének. Óriási áldozatok árán korszerűtlen, alacsony hatékonyságú ipart hoztak létre. A nehézipar fejlesztése párosult az önellátásra törekvéssel: költséges beruházásokkal nyitottak bányákat, emeltek gyárakat, hogy az ország ne függjön más országoktól. Mindezt belső forrásokból, a mezőgazdaság, az infrastruktúra és az életszínvonal rovására teremtették meg. A magángazdaság felszámolásával párhuzamosan tervgazdálkodást vezettek be, vagyis az Országos Tervhivatal határozta meg a gazdaság fejlődését (1950-ben kezdődött meg az első 5 éves terv). 1952-re a termelés visszaesett, az emberek életszínvonala süllyedt. Az MDP meghirdette a mezőgazdaságban a kollektivizálást, mert ebben az ágban is uralkodóvá kívánta tenni az állami tulajdont, majd megkezdte ennek erőszakos végrehajtását. Megemelte a parasztság adóit, növelte a beszolgáltatási mennyiségeket. Voltak évek, amikor a földművesek vetőmagját is elvették (padlássöprés). A falu vezetését adó parasztgazdák megtörésére kuláknak nyilvánították őket. Adóikat és beszolgáltatási kötelezettségeiket teljesíthetetlen mértékűre emelték, s rendőri erővel léptek fel ellenük. Mivel a parasztság ragaszkodott földjéhez, a takarékszövetkezetekbe erőszakos módszerekkel is csak harmadát tudták belekényszeríteni, ugyanakkor a mezőgazdasági termelés jelentősen visszaesett. A téeszesítés az iparosítást szolgálta, megkönnyítette az erőforrások elvonását, illetve biztosította az extenzív iparfejlesztés döntő forrását: a munkaerőt.
A kulturális élet irányítója, Révai József az osztályharcos szemléletet és a sematizmust képviselte. A kultúra minden területén a párt által az élre állított kutatók és művészek hajtották végre a váltást, s aki nem volt hajlandó erre, azt kiszorították a tudományos vagy művészeti életből. Sztálin és Rákosi személyi kultuszát vezették be az országban: mindenhol ott függtek portréik, a művészek kénytelenek voltak a két vezért istenítő alkotásokat készíteni. Rákosi személyi kultusza 60. születésnapján érte el.
1953-ban meghalt Sztálin, s Hruscsov a sztálinizmus visszaszorítására tett kísérletet. Ezért Moszkvába rendelték a magyar pártvezetést, és utasították a hibák kijavítására. A szovjet vezetés személycsere mellett döntött: Rákosi maradt a pártfőtitkár, de Nagy Imre lett a miniszterelnök, aki kilátásba helyezte az országgyűlés szerepének növelését, az iparfejlesztési politika korrigálását, a téeszesítés visszafogását és a törvénytelenségek megszüntetését. Az internálást beszüntették, a koncepciós perek áldozatait kiengedték a börtönből, majd rehabilitálták. Leállították az erőszakos téeszesítést, enyhítettek a beszolgáltatási rendszeren, és intézkedéseket tettek az életszínvonal emelésére. A vezető politikai erő azonban továbbra is a párt maradt, ezért Rákosi 1955-ben elérte Nagy Imre menesztését, így a hatalom ismét Rákosi kezébe került és végül ez, és Hruscsov politikája vezetett az 1956-os forradalom és szabadságharc kirobbanásához is.