A kora középkorban kibontakozó mezőgazdasági fejlődés a 11-12. században kiteljesedett, a 12. században az erdők helyén jórészt szántók voltak, így a gabona terméshozama 2-3 szorosára nőtt. A növekvő és biztosabb termés csökkentette az éhínséget, emelkedett a népesség, mert az emberek szervezete jobban ellenállt a betegségeknek, így Európa lakossága 38 millióról 75 millióra nőtt, mely vándormozgalmat indított el. Az eddigi lakatlan területeket birtokba vették, Közép-Európa szabad földjein pedig a telepeseket (hospeseket) szívesen fogadták. A mezőgazdasági árutermelés fejlődése felesleget hozott létre, így megindult a pénzforgalom, mely elősegítette a városok kialakulását. A város várfallal körülvett település, melynek építése a király engedélyéhez volt kötve. A városok politikai és gazdasági támogatást nyújtottak a királynak, melynek eredményeképp kiváltságokat kaptak. A város lakója nem volt se nemes, se jobbágy, szabad ember volt, így minden kötöttség nélkül rendelkezett tulajdonával (adhatta-vehette). A városi önkormányzat fő jellemzői: szabad bíróválasztás és bíráskodás, saját adószedés, saját igazgatás, saját plébános választás. E jogokat pénzzel és sokszor harcokkal lehetett megszerezni a város birtokosától.
Közösségeik megszervezését a távolsági kereskedők kezdték meg, ún. gildékbe tömörültek személyük és áruik biztonsága céljából, melyhez a 11. századtól csatlakoztak kézművesek is, és kommunák jöttek létre érdekeik védelmében. A városokat fallal vették körül, s a folyamatos betelepülés miatt megjelentek az emeletes házak, melynek következtében az utcák szűk sikátorok voltak, s mivel nem volt csatornázás, a szennyvíz itt folyt el. Emiatt a népesség ki volt téve a járványoknak, és magas volt a halandóság. A fából készült házak miatt pedig gyakoriak voltak az egész várost elpusztító tűzvészek. A város vezető tisztségeit (főbíró, polgármester, a városi tanács (szenátus) tagjai) a patríciusok töltötték be, akik a vagyonos távolsági kereskedők közül kerültek ki. A polgárság zömét az iparosmesterek alkották, akiknek házuk és műhelyük volt. A mesterek szakmánként céhekbe tömörültek, melyek biztosították a piac szabályozását, és korlátozták az iparűzők számát, úgy, hogy csak annyi embert vettek fel a céh-be, amennyi meg tudott élni a városban, a kontárokat (céhen kívüli iparűzők) pedig üldözték. Az ipar fejlődésével a szakmák egyre inkább elkülönültek. A kézművesek a céhen keresztül vettek részt a város életében (pl. falak őrzése, tisztségek betöltése, adók kirovása, bíráskodás). A céhek szabályozták, hogy hogyan válhat valaki mesterré: először inasként, majd legényként kellett szolgálni, ezt követően idegen városok mestereinek tudását kellett elsajátítani. Végül egy remekmunka elkészítésével lehetett mesterré válni.
A lakosság nagy részét a polgárjoggal nem rendelkező plebs alkotta, akinek tagjai alkalmi munkákból éltek. Folyamatos volt a jobbágyok bevándorlása, mert ha valaki 1 évet és 1 napot eltöltött a városban, akkor az ura nem követelhette többet vissza („a városi levegő szabaddá tesz”). Az árutermelés és a pénzgazdálkodás kibontakozása az ipart is fellendítette. Megjelent az ún. 3. rend, a polgárság is.
A közlekedés kezdetlegessége miatt a távolsági kereskedelem a luxuscikkek szállítását bonyolította főleg vízi úton.