A boldog békeidőkben felgyorsult a világgazdaság, lezajlott az ipari forradalom, megjelent a századfordulón a tőzsde és a liberális gazdaságpolitika volt a döntő (az állam nem avatkozott be). A világháborút követően a világgazdaságban azonban jelentős változások zajlottak le. Az európai gazdaság csak állami beavatkozással és az amerikai tőke segítségével tudott talpra állni, de fejlődési üteme lelassult. A világkereskedelem fejlődési üteme is visszaesett, mivel szűkültek a piacok. Egyedül az USA gazdasága fejlődött gyors ütemben, s a világgazdaság központjává és motorjává vált. Az életszínvonal gyorsan nőtt, ami növelte a fogyasztást, vagyis az eladható áruk mennyiségét. A konjunktúra befektetésekre ösztönzött, ám a piac nem bővült ezzel arányosan. Amikor 1929-ben az összefüggés egyik pillanatról a másikra nyilvánvalóvá vált a New York-i tőzsdén, hirtelen mindenki eladni akart, venni senki, ezért kirobbant a tőzsdekrach (fekete csütörtök).
A tőzsde összeomlása láncreakciót indított el. A vállalatok nem tudták értékesíteni termékeiket, ezért csökkentették vagy leállították termelésüket, elbocsátották munkásaikat. Ezzel azonban tovább csökkent a vásárlóerő, szűkült a piac így az üzemek még jobban visszafogták tevékenységüket, mely újabb elbocsátásokhoz vezetett. A válság az iparból indult, de kiterjedt a mezőgazdaságra és a hiteléletre is. A visszaesés végül minden kontinensre kiterjedt, s azokat az országokat sújtotta leginkább, akik jelentős exportot bonyolítottak le, s nem rendelkeztek gyarmatokkal, melyekre átháríthatták volna a terhek egy részét (pl. Németország, USA, Argentína).
A kormányok csökkentették az állami költségvetést, leépítették a hivatalnoki kart, megvonták a támogatásokat és vámokkal védték országuk piacait. Ez a módszer azonban tovább rontotta a helyzetet. A korábban eredményes válságkezelés azért nem járt sikerrel, mert nem a régi típusú, időről időre visszatérő ágazati válságokról, hanem az egész világot és szinte minden gazdasági ágat érintő problémáról volt szó. Így nem működött a korábbi módszer, mivel a túltermelési válságba kerülő területet a korrekció után nem zárkóztatta fel a többi, virágzó ágazat.
A válság hatására a fejlett országokban milliók váltak munkanélkülivé, kerültek utcára, éheztek. Romlottak az életkörülmények, Németországban százezrek haltak éhen. Milliók éheztek, de a tengerbe szórták az eladhatatlan gabonát, vagy kávéval fűtötték a mozdonyokat. Ezek hatására a tömegek bizalma megrendült a polgári demokráciákban, a nehézségeket mind a szélsőjobb mind a szélsőbal térnyerésre használt fel. A kommunista propagandát erősítette, hogy a válság kevésbé érintette a Szovjetuniót, illetve a világ nem értesült vagy nem hitte el a szovjet gazdasági nehézségekről szóló híreket. Így tehát döntő politikai kérdéssé vált a válság megoldása.
Miután a szokásos válságkezelés csak mélyítette a problémákat, Keynes angol közgazdász új megoldást vetett fel. Azt javasolta, hogy ne a beruházások, az állami költségvetés csökkentésével védekezzenek a válság ellen, hanem a termelés beindításával kísérletezzenek. Állami beavatkozást sürgetett. Véleménye szerint az államnak megrendelőként kell fellépnie, mert így bővülne a piac, megindulna a termelés, új munkahelyek létesülnének, mely szélesítené a piacot s megkezdődne a fellendülés. Keynes szerint az állami beruházásokat olyan területekre kell összpontosítani, melyek termékeikkel nem terhelik a piacot, hanem új beruházásokra adnak lehetőséget: ilyenek a közlekedés, a szolgáltatások, az energiatermelés.
Az USA-ban a válság leküzdése a demokrácia megvédésével együtt valósult meg. A kormánnyal elégedetlen emberek Rooseveltet választották meg elnökké 1932-ben, aki új programot hirdetett (New Deal), és New York állam kormányzójaként is sikereket ért el. Roosevelt állami beavatkozást hirdetett, zárolta a bankbetéteket, a dollár árfolyamát elszakította az aranyalaptól, így inflációt gerjesztett, ami olcsóbbá tette az állami beruházásokat. Közmunkaprogramot indított el: megkezdték az autópályák építését, szabályozták a Tennessee folyót. A vetésterületeket csökkentő farmereknek az állam fizetett, így a közpénzekből modernizálták gazdaságaikat. Roosevelt korlátozta a versenyt, s egységes feltételeket teremtett a piac szereplői számára a mennyiségek szabályozásával és a minimálbér megállapításával. A kormány a társadalombiztosítás bevezetésével javított a munkavállalók helyzetén.
Roosevelt reformjai mellé kívánta állítani a lakosságot, s ehhez felhasználta a politikai nyilvánosság eszközeit (pl. rádió: kandalló előtti beszélgetések). Roosevelt nem tudta teljes mértékben megvalósítani elképzeléseit, mert rendelkezései egy részét az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek nyilvánította, de a New Deal intézkedései nyomán enyhült a válság. A New Deal sikere alátámasztotta azt, hogy a gazdasági problémák megoldása miatt szükség van állami beavatkozásra. Bebizonyosodott, hogy ennek nyomán létrejöhet a jóléti állam.