Rómában az utolsó király Tarquinius Superbus volt, akit elűztek a nemzetségfők, és Kr. e. 510 körül arisztokratikus köztársaságot hoztak létre. A köztársaságot a magistratusok, a római polgárok által választott tisztségviselők irányították. A visszaélések megakadályozására megkettőzték a hivatalokat, és a tisztségek többségét csak 1 évig tölthették be. A hivatalnokok nem kaptak fizetést, ezért a vagyonosabb rétegekből kerültek ki, így kisebb volt a megvesztegethetőségük lehetősége. Az állam élén a két consul állt, akik békében a hatalmat birtokolták, háborúban pedig a hadsereget vezették. Az ügyeket a senatussal egyetértésben intézték, melynek létszáma kezdetben 100 majd a köztársaság ideje alatt 300 fő volt. A consulok helyettesei a praetorok voltak, akik bíráskodtak. Veszély esetén dictatort választottak, akinek korlátlan hatalma volt, de csak fél évig tölthette be hivatalát. Róma sorozatos háborúkat folytatott szomszédjaival, melyek földet és zsákmányt jelentettek a város számára, ám az egyes rétegek nem egyenlő mértékben részesedtek a terhekből és a jogokból. A plebejusok jogi egyenlőséget kívántak, hogy részesedhessenek az ager publicusból és követelték az adórabszolgaság eltörlését is, s ennek elérése érdekében új város alapításával is fenyegetőztek. Végül a senatus meghátrált és egy külön plebejus tisztséget, a néptribunusi hivatalt hoztak létre Kr. e. 494-ben. Az évente választott néptribunusok a plebejusok érdekeit képviselték, személyük sérthetetlen volt, s megvétózhatták a plebejusokat sértő törvényeket. Ettől kezdve a vagyon kezdett a rendező elvvé válni Rómában. Ennek megfelelően vagyoni alapon osztották fel a város lakóit 5 csoportba (tulliusi alkotmány). Ez a felosztás lett az alapja a népgyűlésnek, ahol az első vagyoni osztály több csoporttal képviseltette magát, mint a többi 4, és csoportos szavazást tartottak, ezért a vagyonosabbak kezükben tarthatták az ügyeket. Kr. e 443-ban létrehozták a censori tisztséget. A censorok időről időre végrehajtották a vagyonbecslést és így az 5 csoportba sorolást, és ők jelölték a senatus tagjait is. A censori tisztséget két patrícius tölthette be 5 évre.
A plebejusok előretörésének fontos állomása volt a Licinius és Sextius néptribunusok által Kr. e. 367-ben létrehozott földtörvény, mely 500 jugerumban korlátozta egy személy részesedését az ager publicusból. Bár a törvényt nem tartották be, a plebejusok előtt fokozatosan nyíltak meg a legfontosabb hivatalok, utolsóként a papi tisztségek (Kr. e. 300). Róma győztes háborúi idején, Kr. e. 326-ban eltörölték a plebejusokat sújtó adórabszolgaságot is. A patrícius-plebejus ellentét oldódását jelzi, hogy a területi alapon szerveződő népgyűlésben már a patríciusok és a plebejusok egyaránt képviseltették magukat. A jogi egyenlőséggel lehetővé vált a patríciusok és plebejusok összeolvadása, s ezzel kezdetét vette az új vezető réteg, a nemesség (nobilitas) kialakulása.
A köztársaság fénykorában a hódítások jellemezték Rómát: elfoglalták először Közép-Itáliát a szamnisz háborúkban, Dél-Itáliát a tarentumi háborúkban, majd a főníciaiak ellen harcoltak a 3 pun háború alkalmával, akiknek érdekeit sértették a Szicíliai terjeszkedések. Az első pun háború (Kr. e. 264-241) eredményeként a megszerzett Szicíliából provinciát szerveztek, amely a római nép közös tulajdonát képezte, azaz évi adót fizetett az államnak, s hivatalnokait is Róma nevezte ki. A 2. pun háborúban (Kr. e. 218-201) azonban a kiváló képességű hadvezér, Hannibál került a pun seregek élére, aki váratlanul akart Itáliára törni, ezért a hosszabb szárazföldi utat választotta: Hispániából indulva átkelt a Pireneusokon, majd az Alpokon. Seregének jelentős része odaveszett, de a Rómával ellenséges gallokból feltöltötte csapatait. A megzavart rómaiak nem tudták erőiket egyesíteni, ezért Hannibál külön-külön verte tönkre csapataikat. Ám a szövetségesek kitartottak Róma mellett, és a római seregek élére Scipio került, aki átkelt Afrikába, hogy maga után csalja Hannibált. Terve sikerült, Karthágó hazarendelte hadvezérét, aki kénytelen volt Itáliában hagyni katonái többségét, és így Kr. e. 202-ben vereséget szenvedett Zamánál. Karthágó végleg elvesztette nagyhatalmi állását, így Róma a Földközi-tenger nyugati medencéjének urává vált. Ezután tovább terjeszkedett a Birodalom kelet felé: Makedóniából Macedonia néven, a görög területekből pedig Achaia néven szerveztek provinciát.
A hódítások és a nagy birodalom létrejötte busás jövedelmet hoztak a vezető rétegnek. Az itáliai provinciák jövedelmei elsősorban a kereskedőréteghez kerültek. A senatus bérbe adta ezeknek a pénzembereknek az adókat, vámokat, bányákat. Ők azonban nem vehettek részt a politikában, így kialakult egy új társadalmi réteg, a lovagrend, akik szállítással, adóbérlettel foglalkoztak. A politika vezető rétegét a nagybirtokos arisztokrácia alkotta, ők adták a fő hivatalnokokat, a senatus tagjait, így belőlük lett a senatori rend. Ők a meghódított területeken a közös földekből (ager publicus) saját nagybirtokokat, latifundiumokat hoztak létre. Ezekben piacra termeltek, és sok újítást vezettek be a termelés növelése érdekében. A győztes hadjáratok után egyre több rabszolga áramlott be Itáliába, így áruk lecsökkent, s egyre jobban elterjedt alkalmazásuk. Mivel a provinciák is bekapcsolódtak Róma élelmiszer-ellátásába, s olcsó gabona áramlott be, a nagybirtokok áttérhettek a belterjes gazdálkodásra (szőlő, olajbogyó, gyümölcsök, zöldségek termesztése). A parasztok azonban nem tudták megfizetni a rabszolgákat, így megmaradtak a külterjes gabonatermesztésnél, s így a versenyben sokuk tönkre ment. Ráadásul mivel a parasztok adták a hadsereg nagy részét, a harcok miatt nem tudták művelni földjeiket. A parasztság lecsúszásával kialakult a plebs, a földjüket vesztettek osztálya. Ők a városokba vándorolva próbáltak megélhetést szerezni. Az állam, hogy lefoglalja őket, ingyen gabonát osztott nekik, és cirkuszi játékokat szervezett. A plebs a műhelyekben dolgozott vagy alkalmi munkákból élt. Egy részük ingyenélő tömeggé vált, melyminden politikai cél érdekében megnyerhető volt, s gyakran szavazatát is áruba bocsátotta. Az akkori vezetők nem látták át a helyzetet, és a megoldást a parasztság régi állapotának visszaállításában látták.
Tiberius Gracchust Kr.e. 133-ban választották néptribunussá. Felújította a Licinius-Sextius-féle földtörvényt: korlátozta az ager publicusból megszerezhető föld nagyságát. Ennek eredményeképp a latifundiumok nagy része az állam kezébe került volna vissza. Az így felszabadult latifundiumokat kisbirtokokra akarta felosztani, és tiltotta ezek eladását. A volt tulajdonosok kártérítést kaptak volna, mégis a senatori rend tagjai hevesen tiltakoztak a törvény ellen. Mikor Tiberius a következő évben is néptribunus akart lenni, 300 hívével együtt megölték. A földreform ugyan tovább haladt de lassabb ütemben.
Caius Gracchus, Tiberius öccse Kr. e. 123-ban lett néptribunus, és folytatta a reformokat. A szélesebb támogatottság érdekében a lovagokat a nekik adott új bérletekkel nyerte meg, és a visszaéléseket a lovagrendi bíróság felállításával akadályozta meg. A tömegeket a gabona árának leszállításával állította maga mellé. A plebsnek földet Karthágóban, míg az itáliai szövetségeseknek polgárjogot ígért, ez azonban elértéktelenítette volna a plebs polgárjogát, s szembe került a tömegekkel. Az ellentábora előnyösebb területeket ajánlott a plebsnek, s Caiust istenkáromlással vádolták meg, mondván az átkos Karthágó földjén akart coloniát létrehozni. Több ezer hívét meggyilkolták, ő maga pedig öngyilkos lett Kr. e 121-ben.
A politikai problémák egyre nőttek. A vezető rétegben szemben állt egymással a senatori rend és a lovagrend. Két politikai csoportosulás jött létre: az optimaták (hagyományok, régi szokások tisztelete) és a néppárt (nép követeléseit közvetíti). Valójában azonban mindketten csak a hatalmat akarták megragadni. A hadsereg is válságban volt: a katonákat cenzus alapján toborozták, és magukat szerelték fel, így a plebs már nem volt köteles katonáskodniàcsökkent a létszám. A problémák Afrikában váltak nyilvánvalóvá: Numídiában trónviszály tört ki, s az egyik trónkövetelő, Jughurta megvesztegette a légiók vezetőit, akik így kudarcot kudarcra halmoztak. A csapatok vezetésével végül Mariust bízták meg, aki Kr. e. 105-ben legyőzte Jughurtát. Marius zsoldos hadsereget hozott létre, melyben a katonák 16 évig szolgáltak, majd leszerelés után veteránként földet kaptak a coloniákon. Emellett bevezette a rendszeres kiképzést és az egységes fegyverzetet, emiatt a légiók mozgékonyabbá váltak. Mariust egymás után többször is megválasztották consullá, így hajthatta végre reformjait. Az új hadsereg Kr. e. 113-101 között legyőzte az É-Itáliára törő kimbereket és teutonokat. Kr. e. 91-ben Livius Drusus vetette fel ismét a szövetségesek polgárjogának kérdését, emiatt meggyilkolták, de kitört a szövetséges háború, melynek végén megkapták a polgárjogot, s kialakult az egységes Itália.
Újabb harcok törtek ki K-en: VI. Mithridatész pontusi király veszélyeztette Róma érdekeit. A seregek élére Sullát, a senatori párt tagját állították. Mikor a néppártiak le akarták váltani Mariusra, Sulla nem mondott le hadseregéről, hanem zsoldosaival Róma ellen indult. A város megszállása közben sok néppártit megölt, és csökkentette a néptribunusok jogait (más tisztséget nem tölthettek be), s a néppártiak Mariusszal együtt elmenekültek. Legyőzte VI. Mithridatészt, miközben Marius Rómában a senatori párt tagjait gyilkolta. Sulla békét kötött Mithridatésszel, és hazatérése után megválasztatta magát korlátlan időre diktátorrá. Ellenfeleivel a feketelista (=proscriptio) eszközével számolt le: aki rajta volt, azt bárki megölhette jutalom fejében. A senatus létszámát 600-ra emelte, és megtöltötte híveivel. Amikor úgy látta, hogy elérte célját, lemondott. A köztársaságot azonban nem hogy megvédte ezekkel a tetteivel, hanem ő mutatott példát arra, hogy egy hadvezér diktatórikus eszközökkel hogy döntheti meg azt.
A hódító hadjáratok miatt egyre több lett a rabszolga. Helyzetük függött értéküktől, szaktudásuktól, és attól, hogy városban dolgoztak-e. Sajátos típusuk volt a gladiátor, aki a cirkuszi küzdelmekben vett részt. A belső ellentétek jó alkalmat kínáltak a rabszolgáknak helyzetük javítására. Így a polgárháború idején két rabszolgafelkelés is kitört. A legjelentősebb mégis Kr. e. 73-71 között zajlott. Spartacus a capuai gladiátoriskolában indította el a mozgalmat. Észak felé haladt, majd a Pó környékéről váratlanul visszafordult. Szicíliát vette célba, de hajók nélkül nem tudott átjutni. Eközben a senatus tejhatalmat adott Crassusnak. Spartacusék Brundisiumot vették célba, ám Pompeius seregei már közeledtek feléjük, és a kialakuló csatában a rabszolgák nagy része meghalt. Crassus és Pompeius befolyása megnőtt, és erősödött a versengés köztük. Pompeius legyőzte VI. Mithridatészt, és véget vetett a kalózkodásnak, így befolyása nagyon megnőtt. Emiatt a senatus tartott tőle, így Pompeius veteránjai nem kaphattak földet. Pompeius felvette a kapcsolatot a néppárttal.
A két hadvezért végül Julius Caesar békítette ki, és Kr. e. 60-ban a senatus ellen megkötötték a triumvirátust. Ennek értelmében Caesar consul lett, Pompeius veteránjai pedig földet kaptak. Crassus Syriában, Caesar Galliában, Pompeius Hispániában lett helytartó. Crassus azonban váratlanul meghalt egy csatában, így az egyensúly felborult. Pompeius átállt a senatus oldalára. Caesar eközben hódításai során létrehozta Gallia provinciát, és hadserege is összekovácsolódott. Így Kr. e. 49-ben, mikor a senatus hazarendelte, a törvényt megsértve átlépte a Rubicon folyót seregével. Kitört a polgárháború. Caesar bevonult Rómába, legyőzte a hispániai légiókat, majd Kr. e. 48-ban Pharszalosznál végleg győzedelmeskedett. Pompeius Egyiptomba menekült, ám ott meggyilkolták. Caesar elfoglalta Egyiptomot, majd hazatérve Rómába örökös diktátorrá választtatta magát. Reformjai: földosztás, veteránjainak letelepítése (àkevesebb plebs), aranypénz veretése, provinciákban élőknek polgárjog. A senatus létszámát 900-ra növelte (provinciák is részt vettek), korrigálta a naptárat (Julián-naptár). Nem volt tekintettel a köztársasági hagyományokra, ezért Kr. e. 44. márc. 15-én megölték.