Élete:
- március 2.-án született, a Bihar megyei Nagyszalontán.
- gyermekként született a családban, de csak egyetlen nővére élt, mert a többiek meghaltak.
Mindentől féltették, óvták.
Gyermekkorában sokszor és hosszasan betegeskedett, s ezek következményeit és szövődményeit későbbi éveiben is viselni kényszerült.
Túlságosan érzékeny, félénk, visszahúzódó természetű volt.
Apja: Arany György, hamuval tanította írni és olvasni, s mire 6 évesen iskolába kerül, nem csak tökéletesen olvasott, hanem némi olvasottsággal is rendelkezett.
Anyja: Megyeri Sára
1823-tól 33-ig ősz a nagyszalontai iskolában tanult.
14 évesen szülei szegénysége miatt segédtanítói állást vállal itt Nagyszalontán.
1833 őszén a debreceni kollégiumba ment tanulni, fél év múlva Kisújszállásra kerül segédtanítónak, mert pénzt akar gyűjteni tanulmányaihoz, pénzt ugyan nem gyűjtött, de egy éven át szinte éjjel - nappal olvasott a könyvtárban /német és francia/
1835 visszatért Debrecenbe befejezte félbemaradt tanévét, s ősszel megkezdte a következőt. Ezt azonban nem fejezte be, s örökre felhagyott iskolai tanulmányaival.
- febr. elején minden anyagi vagy erkölcsi kényszerítés nélkül elhagyta a kollégiumot és színésznek állt be, egy felbomlott együttes egy töredékével Nagykárolyon, Szatmáron át Mármarosszigetre érkezett, de itt már kiábrándult a színészetből.
Egy éjszakai álom hatására egyheti gyaloglás után hazatér szülővárosába.
Pár hét múlva édesanyja meghalt apja, pedig megvakult.
1836 őszétől 1839 januárjáig korrektor /az igazgató helyettese/
Szalontán a magyar és latin grammatikai osztályokat tanította
1839 elején lemondott a tanítóságról egy jobb állás reményében
1839 – ősz - től városi írnok, majd 1840 tavaszán másodjegyző lett.
23 éves korában megházasodott Ercsey Juliannát vette feleségül, házassága után végleg leszámolt mindenféle művészi ábránddal.
1841 született lányuk Juliska.
1844 született fiúk László.
Magán időtöltésül fogott hozzá 1845 július végén ˝ Az elveszett alkotmány˝-hoz
Értesült a Kisfaludy Társaság vígeposzra kiirt pályázatáról, gyorsan befejezte és elküldte művét. A pályadíjat megnyerte, de még nem vált híresé.
1846 nyarán a Kisfaludy Társaság újabb pályázatott hirdetett ˝Készítessék költői beszély, melynek hőse valamely a nép ajkain élő történelmi személy pl.: Mátyás király, Toldi Miklós, Kádár vitéz; forma és szellem népies legyen˝
Arany megírta és beküldte a Toldit - felemelt pályadíj, Petőfi barátsága, neve ismertté válik.
1847 – ben több epikus alkotása is született.
A Nép Barátja című lap társszerkesztője, Aradon
1848-ra elkészül a Toldi estéje.
1848 őszén rövid ideig nemzetőrnek állt be Aradon.
1849 belügyminisztériumi fogalmazó Debrecenben majd Pesten.
A világosi fegyverletétel után bujdosik elkeseredik; elveszti az eszmét, amiért küzdött, a legjobb barátját, az állását is elveszíti és az egészségügyi állapota is megromlik
Geszten, a Tisza családnál nevelő, Tisza Domonkos nevelője.
1851-től 60-ig Nagykőrösön, református gimnáziumban magyar és latintanár /balladákat ír/
- Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja
1860-tól Pesten él, a Szépirodalmi Figyelőt és a Koszorút szerkeszti, és emellett 1865-ig a Kisfaludy Társaság igazgatója.
1863-ban tervez egy trilógiát a magyarok történetéről: Csaba - trilógia
1865-ben a Magyar Tudományos Akadémia titkára majd főtitkára lesz
1870-től 77-ig => mert 1865-ben elvesztette lányát, Juliskát elkeseredett
és betegsége is elhatalmasodik rajta
=> lemondott, nem fogadták el, 2 évig tiszteletbeli főtitkár,
79-ben fogadták el a lemondását,
Továbbra is a tiszteletbeli főtitkár címét viselte és fizetését, lakását megtarthatta
1877-től Margit – sziget, kapcsos könyv élete utolsó művei. Gyulai Páltól kapta, Őszikék című ciklus.
1879 - ben befejezi a 30 éve „vonszolt” Toldi szerelmét.
- október 10. Petőfi Sándor szobrának leleplezésekor nagyon meghűlt.
- október 22-én 63 évesen Pesten meghalt, az akadémia oszlopcsarnokában ravatalozzák föl
Élete:
Arany János 1817. március 2-án született Bihar megyének ma Romániához tartozó, Nagyszalonta nevű községében. Apja, Arany György olyan családból származott, amely Bocskaitól kapta a nemességet, a hajdúk letelepítésekor. Arany János születésekor Arany György és Megyeri Sára már egyáltalán nem fiatal. János leánytestvére asszony, a többi gyerek pedig halott, amikor ő születik. A hajlott korú szülők minden tőlük telhetőt megadnak kései gyermeküknek. Tizennégy éves korában Arany „praeceptori”, azaz segédtanítói állást szerzett. Keresményeiből félre tudott tenni annyit, hogy 1833 őszén beiratkozhatott a debreceni református kollégiumba. Ekkor már a kortárs magyar irodalmat ízelgette, németül és franciául kezdett tanulni. A második debreceni tanév a romantikus művészpályák esztendeje. Beállt színésznek, majd – amikor a debreceni társulat szétesett – vándorszínésznek. Új társulatával Máramarosszigetig jutott, ahol egy éjszaka álmában halottnak látta édesanyját. Másnap hazaindult gyalog Szalontára. Otthon valóban szomorú helyzetet talált: távolléte alatt apja megvakult, édesanyja pedig néhány héttel hazaérkezése után meghalt. Szalontára való visszaérkezése után parasztközössége értelmiségi vezetője lett, ügyintézője: segédtanító egy közeli helységben, majd „kis nótárius” (másodjegyző) szülőföldjén, az óriási faluban, Nagyszalontán. Helybeli feleséget választott: Ercsey Juliannát, egy helybéli ügyvéd házasságon kívül született árváját. A másodjegyzői állással kétszobás szolgálati lakás is járt: erre már lehetett családot alapítani. Helytállt a rendkívüli helyzetekben is, mint amilyen az 1847. április 17-i nagy tűzvész volt, melynek során tizenkét óra leforgása alatt 2175 ház esett martalékul a lángoknak. Pesten és Bécsben is hivatalos kiküldetésben járt először, 1843 nyarán. Végtelenül puritán életmódot folytat, időközben megszaporodott családjáról kell gondoskodnia (Juliska lánya 1841-ben, László fia 1844-ben született). Apai örökségként földhöz jut, melyet gyümölcsössel bővít. 1845 nyarán a Bihar vármegyei tisztújítás erőszakos cselekményei megmozgatták az egész magyar közvéleményt, s friss melegében megírta Az elveszett alkotmány c. komikus eposzát (1845). 1845-ben viszont, Szilágyi István (Arany barátja, történész) ösztökélésére, és minthogy a kitűzött díj is csábította, nem kis tusakodás után végül Arany beküldte művét a Kisfaludy Társaság vígeposz készítésére kiírt pályázatára. El is nyerte a díjat, de a három bíráló közül Vörösmarty Mihály csak fenntartással nevezi az ő művét a legjobbnak.
A Kisfaludy Társaságnak ugyanazon az 1846. február 4-i ülésén, ahol felbontották a jeligés borítékokat, s kiderült a pályázatnyertes vígeposz szerzőjének neve, döntöttek a következő pályázat témájáról. Olyan „költői beszély”-t kértek a pályázóktól, melynek hőse „valamely, a nép ajkán élő történeti személy, pl. Mátyás király, Toldi Miklós, Kádár vitéz stb. Arany igyekezett okulni Vörösmarty bírálatából, s a János vitéz példáját követve írta meg Toldi c. elbeszélő költeményét (1846). Ezúttal már egyöntetű elismeréssel nyerte meg a pályázatot, s a bíráló bizottság a jutalmul felajánlott tizenöt aranyat húsz aranyra emelte fel. A Toldi írói körökben általános bámulatot keltett. A legtöbbet azonban Petőfi elismerése és barátsága jelentette Arany számára. Levelezésük jelentős kor- és irodalomtörténeti dokumentum, éles fényt vet kettejük művészi céljaira. Amikor Petőfi feleségül vette Szendrey Júliát, 1847 októberében útba ejtette Arany szalontai házát; 1849 januárjától májusáig (Petőfi katonai szolgálata idején) Arany adott otthont családjának.
Arany csak messziről adózhatott elismeréssel barátjának a pesti forradalomban játszott szerepéért. Ahogy Petőfi, ő sem került be az első népképviseleti országgyűlésbe: korteskedés híján alulmaradt a vármegyei főjegyző ellenében. Petőfi rábeszélésére elvállalta A nép barátja című néplap szerkesztőtársi feladatkörét Vas Gereben mellett. 1849 májusában állást vállalt a belügyminisztériumban, követte a kormányt Debrecenből Pestre. Az orosz csapatok bevonulását követően néhány napig bujdosásra adta fejét, s utána még hónapokig várta letartóztatását. Anyagi helyzete kétségbeejtő volt. Állását, szolgálati lakását elvesztette; Kossuth-bankóit, melyekbe ingóságai értékét fektette, maga dobta tűzbe. Az irodalmi élet korábbi nyilvánossága is összeomlott, így erre sem számíthatott. Petőfiről nem volt semmi híre, s ahogy múltak a hónapok, egyre bizonyosabbá vált, hogy nincs az élők sorában. 1851-ben Arany előbb néhány hónapig a Tisza család geszti kastélyában nevelősködik, majd 1851-ben tanárként helyezkedik el a nagykőrösi református gimnáziumban
Szemléletének belső ellentmondásaira, vívódásaira jellemző, hogy a bukott forradalmat kétféleképpen értékeli: elégikusan és ironikusan. 1857-ben elhárította magától a kétes megtiszteltetést, hogy üdvözlő verssel köszöntse a császárt magyarországi látogatása alkalmából – helyette megírta A walesi bárdok című balladát s talán éppen e negatív momentumok halmozódása váltotta ki Aranyból művészetének felívelését, lírájának első virágkorát. 1858-ban az Akadémia tagjává választotta. 1860 őszén elfogadta a Kisfaludy Társaság igazgatói tisztét, fölhagyott nagykőrösi tanári állásával és Pestre költözött. 1865-ben elfogadta az Akadémia jelölését a Szalay László halálával megüresedett titkári posztra (1870-től főtitkár). 1877-ben, amikor sokadszori kísérlet után végre visszavonulhatott a főtitkári székből, s hivatalát lerakta, újra megszólalt költőként. Immár magának szánta verseit – így született meg az Őszikék cím alatt összefoglalt ciklus, a híres „Kapcsos Könyv”-be bejegyzett lírai darabok (Epilogus, Tamburás öreg úr, Mindvégig), életképek és balladák (Híd-avatás, Vörös Rébék) páratlanul szép gyűjteménye.
1879-ben több évtizedes küzdelmére tett pontot a Toldi-trilógia középső részének, a Toldi szerelmének befejezésével. Petőfi szobrának felavatására már nem mehetett el, 1882. október 22-én hunyt el.
Epikus művei:
Toldi (1846)
Arany e művét 1846-ban írta meg ezt az elbeszélő költeményét, 1847-ben, amikor megjelenik, egy csapásra híres ember lesz, Petőfi barátságát is ezzel nyeri meg. A Kisfaludy Társaság pályázatára írta, amely azt tűzte ki feladatul, hogy valamely ismert, népi történetet kell feldolgozni. Ő Ilosvai Selymes Péter Toldiját választotta ki, de az eredeti szövegből alig hagyott meg 1-2 részletet. "Átalakítja" Toldi Miklós jellemét, aki szinte nevetséges figura volt, ő hőssé, eszményivé tette, így fogalmazta meg: "egyszerűen nemes, erőteljes, a nép nyelvét megközelítő". Kitűnik a műből a szerző nevelő szándéka, a népet tettre buzdítja. Arany eszményképe a népmonda, és a nemzeti költészet ("Eszményem a nemzeti költészet, a népiesség köntösében most, később a nélkül"). A Toldin végigfut egy másodlagos jelentés, amely a magyar nép problémáit, nehézségeit tartalmazza. A jelkép maga Miklós, és ezek a problémák sok helyen kitűnnek. Pl. a különböző kalandok során (pl.: farkaskaland), amikor látszik, hogy Miklós önmagában egy durva, paraszti, bárdolatlan jellem, önmagát nehéz leküzdenie. A másik vonulata a műnek, a paraszti, durva Miklós, az össznemzeti hőseszmény vitéz Miklóssal szemben. Miklós saját, őt megillető részéért is harcol, amely eredetileg is az övé volt, csak a család megfosztotta tőle - ez párhuzamba hozható a korabeli felfogással: a jobbágyfelszabadítással (a saját jussát kapja meg). Így tulajdonképpen Miklós nagyon összetett figura, egyszerre nemes, vitézi és paraszti, durva. Az erőpróbák célja, hogy ráébredjen: cselekednie kell, de ez sok veszéllyel jár. A jelképes szinten is megjelenik ez, a polgárosodó népben is sok veszély rejlik, mert indulatokkal teli, bárdolatlan, és ezt le kell győznie önmagában. Ekkor még Arany optimista a polgárosodás kapcsán. Miklós az alulról felemelkedett legény, aki visszaszerzi a nép becsületét. Arany végig elrejti a műben a metaforikus jelentést. Az idealizált népi hős alakját teszi a kp-ba. Jellemábrázolása összetett. Az optimista szemlélettel hitet akar adni a magyar népnek.
Toldi estéje (1848)
1847-ben, a Toldival aratott nagy sikere után kezdte ezt a művet írni Arany, ez a Trilógia második része, a Toldi szerelme csak 1879-ben íródott. A Toldi estéje elbeszélő költemény. Témája az egykoron erős főhős életének utolsó szakasza, öregkora, halála. Már az elején, mikor az öreg Miklós saját sírját ássa, az parabolikus jelentéssel bír. Úgy véli nem vár már rá más az életben csak a halál, három éve van már otthon, mióta a király haragját magára vonta. A követ hívására azonnal megy Budára, a nemzet dicsőségének visszaállításáért. A Toldiban ezt a feladatát Miklós csak sokára, nehézségek árán érti és teszi meg, itt rögtön felismeri küldetését. Mikor felérnek Budavárba az olasz gyalázza a magyarokat. A Gyulaffi fivérek próbálkoznak,de nem sikerül nekik és már úgy vélik, hogy senki sem tudja legyőzni az olaszt. Ám ekkor megjelenik egy ismeretlen ősz hajú „idegen” vitéz, akit senki se ismer. Toldi megvív az olasszal,és legyőzi. A király miután kideríti az ősz bajnok kilétét, küldöttséget meneszt utána, hogy a palotába kísérjék. Toldi azon kesereg,hogy senki nem ismerte meg és fáj neki, hogy Lajos annak idején nem tudta elviselni a kritikát. Ekkor utolérik a lovasok a király üzenetével: kegyelmet kap; eddig csak azért nem kapott, mert halottnak hitték. Diadalmenetben fordulnak vissza Budára. Toldi előbb tisztálkodni, átöltözni budai házába tér be. Az apródok gúnydalt énekelnek Toldiról és ő dühében egyetlen suhintással hármat megöl. Miután a király ezt megtudja halálra ítéli Toldit. Toldi visszatér budai házába, és mindjárt ott rosszul lesz. A csúcspont a végén Lajos király és Miklós vitája, amikor Miklós azt tanácsolja a királynak, hogy tartsa meg a magyar karaktert, a nemzeti jegyeket, de Lajos véleménye az, hogy az ezekhez való ragaszkodás visszatartja a haladást, és haladás nélkül elpusztulunk. Arany tehát már 1847-ben (a forradalom előtt) látta, hogy a nemzet és a haladás kettévált, és nem lehet egyszerre mindkettőt szolgálni. Arany János tulajdonképpen egyik oldalon sem foglal állást, csak bemutatja a problémákat, az ellentétet a haza és haladás közt. Pesszimista világnézet. Nyelve népies, de kevesebb benne a népi nyelv, mint a Toldiban. Verselése ütemhangsúlyos, felező 12 - es.
A szabadságharc miatti önkínzó fájdalom, mely a kétségbeesés legmélyén csak nevetni tud a sírás helyett, íratta meg vele 1851 – ben a négy énekre terjedő vígeposzt A nagyidai cigányokat. A mese alapja egy XVI. századi anekdota, Arany ezt a történetet használja a forradalom és a szabadságharc hibáinak ábrázolására. Egy évvel korábban fogott hozzá 1850 – ben a Bolond Istók I. énekéhez, melynek II. éneke csak két évtizeddel később készült el. A versformán és a hős nevén kívül szinte semmi köze nincs az elsőhöz. Az epikus Arany régi álma volt egy hun eposz ,hun trilógia megírása, melynek hőse Attila, illetve Csaba lett volna. Hozzá is kezdett a megvalósításához, de csak egyetlen rész készült el teljesen, a Buda halála 1863 – ban. A Buda halála c. műve egytestvérgyilkosságról ( folyamatosan fejti ki a költő a mű folyamán) szól, melyben Budát megöli Etele, a testvére. Gyöngyvér, az özvegy megátkozza a férje holttesténél Etele családját. Nyelvi és verselési szempontból is újítás Arany számára. A verstani újdonság: az ősi négyütemű 12-es verssorokba rendszeresen choriambusokat iktat be, egy újfajta szimultán ritmust állít elő.
Lírikus költészete:
a, 1849 – 1851 között,a szabadságharc veresége utáni időszak
Arany Jánost voltaképpen a forradalom elbukása érlelte lírikussá, részben, mert feldúlta életét, s igazolni látszott kétségeit, fölerősítette ambivalens beállítottságát, részben pedig azért, mert a nemzeti tragédia hitelesítette fájdalmát és kiszolgáltatottság-érzetét, fölszabadította szubjektivitását, kimondhatóvá tette a neveltetése szerint néma tűrést érdemlő szenvedést. Az 1850-es években, tehát a szabadságharc bukása utáni években az országra a depressziós hangulat, az elkeseredés volt a jellemző. Tíz évig tartott a Bach-rendszer, mikor osztrák nyomás nehezedett a nemzetre, terror, titkosrendőrségek. Arany mégis vállalkozott rá, felvállalta, hogy a haladásról és a nemzet problémáiról beszéljen.
Letészem a lantot ( 1850. március )
A vers a világosi tragédia után keletkezett. Létösszegző vers, de egyben ars poetica is. A költemény alapélménye a kiábrándulás, a múlt visszahozhatatlanságának felismerése és a katasztrófaélmény. A vers szomorú, elégikus hangvételű költemény, amelyben egy tragikus dolog jelenik meg, a nemzet halála. A nemzet halála a költészet halálát is jelenti. A vers műfaja elégiko-óda. Az utolsó versszakban, egy allegória jelenik meg, amelyben a törzs a nemzet, a virág pedig az ő élete. Szembeállítja a múltat és a jelent, és ebben a múlt az értékes, a pozitív, a jelen értéktelen, sivár, negatív, és a refrénben pedig rácsodálkozik a szomorú valóságra, ezt a két múlt idővel érzékelteti: „hová lettél”: régmúlt, "hová levél”: közelmúlt, ami még kihat a jelenre - ez a megdöbbenést szimbolizálja. A vers keretes szerkezetű, romantikus gondolkodásmód szerint tagolja a verset. Történelemszemlélete a múltból következik a jelen, amiből pedig a jövő. A múlt 2-5. vsz,; a jelen a 6.vsz. és a jövő pedig az 1. és a 7. vsz Minden versszak végén refrén van. Verselése időmértékes, a jambikus lejtésbe choriambusok is vegyülnek
Ősszel ( 1850. október )
E mű abból az elkeseredésből fakad, hogy 1760-ban Osszián nevében egy James MacPherson nevű skót lelkész egy eposzt ír (így visszavágva az angoloknak, akiknek nincs nemzeti eposzuk és lenézik a skótokat, míg ezt úgy adta ki, mintha ősi nemzeti eposz lenne.), illetve, hogy 1848-ban megjelenik a Kalevala (finn eredetmonda). A magyarok nem rendelkeznek ilyesmivel és ez a hiány nagyon nyugtalanította Aranyt, mert neki ez fontos lett volna. Homérosz-legenda is van benne (Osszián ellenképe). A vers elégiko-óda. 10 versszakból áll, amely 2 szimmetrikus részre osztható. Az 1. és 6. vsz hasonló hangulatú és elválasztó szerepe van, 2 különböző világot állítanak szembe egymással. Az 1 vsz a jelen síkja, amit komornak ábrázol. A költészet helyét kérdőjelezi meg a világban és utal a dicső múltra. A 2-5.vsz-ban visszaemlékezik a múltra, Homérosz kora is megjelenik. A görög világ egyben a reformkor, a múlt időszaka. A refrén azonban kizökkenti ebből a hangulatból. A 6.vsz-ban visszatér a jelenbe, negatív festés jelenik meg. A 7-10.vsz-ban Ossziánt hívja meg énekelni, és elsiratja a magyar nemzetet. Osszián képeit jeleníti meg. A költő szerint nincs értelme dalolni, mert minden el fog pusztulni. Minden versszak végén refrén jelenik meg. A versszakok 8 jambikus sorból állnak. A vers keresztrímes. A vers kettős hangszerelésű: a szárnyaló óda ötvöződik az elégia rezignáltságával.
Kertben (1851 )
A vers Nagyszalontán keletkezett, Arany nagyszalontai kertjében, ahol szívesen dolgozott.
A vers hangütése csendes mélabú, elégikus hangulatot áraszt. A vers ars-poetica és létértelmező vers is egyben. Az 1.vsz-ban megjelenik a kertészkedő lírai hős alakja. Leverő világképtárul elénk ezekből a strófákból, az emberi kapcsolatok megromlottak, rideggé érzéketlenné vált a világ ( még a falu világa is ), az ember elmagányosodott, mint az első versszakbeli daru és gerlice. A szomszédban meghalt egy fiatalasszony, férje a koporsót ácsolja, síró árvájukat a cseléd megveri (2-4.vsz). A bemutatott egyedi esetből általánosítva keserű ítéletet mond a költő az eltorzult világról, az elembertelenedett emberiségről s egyúttal önmagáról is. Alapmetafora: az élet egy összezsúfolt táncterem. A vers látomásában a konkrét kert a világ kertjévé tágul, s a fák sebeit kötöző kertész helyébe a halál, „ama vén kertész” lép. Arany pesszimistán tekint a kialakult társadalmi állapotokra, hite megrendült az emberi haladásban, korábbi illúzióit véglegesen elveszítette. Egy modern életérzést: az ember a többi ember között is lehet magányos, az ember elidegenedését mutatja be ill. az ember elméjét szólaltatja meg, gondolatait írja le. A verselése időmértékes, jambikus jellegű.
b., a nagykörösi líra korszaka 1851 – 1860
Visszatekintés ( 1852. október )
Olyan önirónikus elégia ez a vers, melyben sorsát, egész életét, szerény életvitelét kudarcként tünteti fel. Létösszegző, számvető vers, amelyben a költő eddigi életét és cselekedeteit értékeli; egy átmeneti, keserves időszak után most újrakezdi. Megvizsgálja, hogy tudott-e élni a felkínált lehetőségekkel. A meg nem valósult élet kudarcait főként metaforikus ellentétpárokba sűríti. Lelkifurdalásai, erkölcsi aggályai miatt mindig rosszuk döntött, s az elszalasztott értékekért önmagát hibáztatja. A költeménynek lefelé haladó pesszimisztikus menete van. Az élet lehetőségei beszűkültek; a költő megelégszik a feleség és a család zártabb világával, s úgy látja, ez elégséges lehet még az élet elviseléséhez.
A lejtőn (1857)
Az elégiából hiányzik a vigasztaló, feloldó befejezés; egységes hangnemű, szigorúan szerkesztett remekmű ez. A vershelyzet, az ihlet forrása a múlton csendesen tűnődő, merengő lelkiállapot. A költő saját életét úgy ábrázolja mint egy lejtőt. A múlt szebb volt mert volt hite, a jelenben már elvesztette a hitét már csak a halál van hátra. A sors kiismerhetetlen, láthatatlan veszélyeket rejt, a lét sötét vize örökös fenyegetést, ismeretlen csapdákat tartogat az ember számára. Ez indokolja a megfontolt óvatosságot, a sorsba való beletörődést, az élet kockázatának sztoikus elviselését.
Az örök zsidó (1860)
Ebben a műben is ez jelenik meg. Ez a cím egy legendán alapul, amely egy ember legendája, aki nem hagyta Krisztust megpihenni Pilátus ítélethirdetése után. Továbblöki és szidalmazza a pihenni megálló Jézust, és ezért átok száll rá, bolyongania kell, nem nyugodhat az ítéletnapig. E történet már Vörösmartyt is foglalkoztatta, de az ő költeménye töredékben maradt. Arany olyan verstípust teremtett Az örök zsidóban, amely a XIX. század közepén jelent meg az európai költészetben: a drámai monológot, amelyben a lírikus valamely történeti vagy költött személy álarca mögül szól az olvasóhoz. A szereplírának ez a formája áltörténetiséget s ezáltal távlatot és tárgyiasságot ad a szubjektív lélekállapotnak. Arany itt némiképp személytelen s mégis lírai nyelven tudta megfogalmazni azt a kérdést, amely a Világos utáni évtizedben mindvégig tépelődésre késztette: körkörös-e a történelem vagy létezik fejlődés? Hasonló kérdésföltevés ez, mint Madách nagy művéé; nem véletlen, hogy Az ember tragédiája Arany osztatlan elismerését váltotta ki.
De ebből semmit sem használ fel a költő; aki nem ismeri ezt a történetet, annak ez a versből nem derül ki, nincs szerepe a műben, a költemény teljes egész a legenda nélkül is. A legenda nem befolyásolja a jelentését. Az örök zsidó cselekvései a műben majdnem mind tulajdonképpen nem is cselekvések, hanem érzelmek, amik egy üres, passzív életet fejeznek ki. Tehát nem a maga ura az ember, és tevékenysége csak egy megszakítatlan rohanás, egy céltalan bolyongás, amely nem vezet sehonnan sehová (ez megfelel a legendának). A cselekmények, helyszínek, történések elvonatkoztatottak, metaforikusak, érzékeltet egy cselekményt, de mindent általánosít, metaforák miatt látszólag ballada, de valójában nem az, hanem lírai monológgá válik, pontosabban átmenet a kettő között, hiszen végig a lírai én beszél. Ezenkívül végig a versben érzékelhető az a diszharmonikus viszony a világgal, a fenyegetettség - fölötte bárd van, alatta ropog a föld - emiatt egy zaklatottság van jelen, űzöttség, amiatt, hogy a zsidó nem akar menni, csak hajtják, nem pihenhet meg, jelen van még a magány, a csalódottság.
Az örök zsidó kiválóan fölépített, rendkívül feszült lélekállapotú költemény. Első két szakaszában a fenyegetettséget a térbeliség nyelvén fogalmazza meg: a beszélőnek rohannia kell, mert a fönt súlya agyonnyomja, a lent pedig kifut lába alól, semmivé foszlik. A rákövetkező versszak azután időbeliségbe vetíti át az ellenséges erők haragját: múlt, jelen s jövő egyaránt vészterhes, az örök zsidónak nincs helye a világmindenségben. A lét idegen az egyéntől, mindennek látszata vele ellentétes valót rejt maga mögött, semmi nem azonos önmagával: ez az újabb két versszak metaforáinak hasonlítottja, betű szerinti jelentése. A hatodik és hetedik versszak a beszélő teljes elmagányosodását fejezi ki a fenyegető tömeghez képest. Az örök zsidó alakját Arany az egyén lélektani elidegenedésének, én és mások teljes eltávolodásának jelképévé fejleszti: „Rohannom kell – s a földi boly / Mellettem gyorsan visszafoly: / Ködfátyol-kép az emberek: / Én egy arcot sem ismerek... / Tovább! tovább!”
Eddig tart a jellemzés, melyet a vers énje saját léthelyzetéről ad. A szöveg második szerkezeti egysége három versszaknyi fokozás. Elmélkedés, amely az egyéni lét céltalanságának kérdését igen élesen veti föl. A kereszténység több mint másfél évezreden keresztül a túlvilágban jelölte meg az emberi élet célját. Arany számára bizonytalanná vált e magyarázat érvényessége. Hitevesztettségét az örök zsidó álarcát magára öltve juttatta kifejezésre, annak a lehetőségét mérlegelve, vajon a természetben nem ér-e minden inkább célhoz, mint az emberi egyén. Amikor a költemény címszereplője monológjának utolsó szerkezeti egységében, a záró versszakban a nagy és örök irgalomra tereli a szót, a befejezés inkább ironikusnak tűnik fel, mintsem megoldásnak, hiszen pontosan arra a keresztény értékrendre utal vissza, melyet a gondolatmenet egésze tagadott. Az utolsó versszakban megerősíti: az örök zsidó és a lírai én egy és ugyanaz. Hangsúlyozza az egységet, ekkor személyessé válik a vers, de azért mégis kicsit eltávolítja magától azzal, hogy azt mondja: ez az örök zsidó! ("nem én"). Tehát az utolsó versszakban történő kettéválás csak formai, abból a célból, hogy közölje a lírai én, hogy tartalmilag azonos a kettő. Célbaérésről, megérkezésről vagy beteljesülésről nincs szó, csupán megpihenésről. Az örök zsidó azt reméli, hogy egyszer talán megszakad a végtelennek látszó rohanás, s ez a halálvágyra utal.
Minthogy a szöveg végig egy elképzelt szereplő monológja, azaz hiányzik bármiféle másik hang, amely a bolygó vándor szavait távlatba helyezné, érvényességüket felülbírálná, eldöntetlen marad, vajon a létnek értelmet ad-e a befejezés, a megállapodás. A költemény nagy művészi hatása összefügg azzal, hogy Arany kínzó kérdésként fogalmazza meg s egyetemes jelképbe kivetítve tárgyiasítja annak a belső feszültségnek okát, amely a Világost követő évtizedben döntő szerepet játszott élményvilágában.
Arany János balladák
A ballada a ballare (=táncolni) szóból ered. A ballada olyan versben megformált kisepikai alkotás, melynek témája tragikus, előadásmódja tömör, szaggatott.
Műforma a KK-ban alakult ki, villon-i ballada, amely 3x4 soros versszak + 4 soros ajánlás.
Műfajként a romantikában jelent meg. A műnemek határánál van a ballada. A lírai jelleget mutatja a verses forma és az érzelmek kifejezése; az epikus jelleget a cselekvés, a történet; ill. a drámaiságot a párbeszédesség, az ütköztetés mutatja.
A ballada eredete, forrásai:
- a székely és skót népballadák
- a Dél- Európában meghonosodott románc
- Greguss Ágost: A ballada dalban elbeszélve
Arany-féle romantikus ballada jellemzői:
- történetet mond el
- elbeszélés módja szaggatott, kihagyásos
- balladai homály
- a nagy konfliktusok
- érzelmek kifejezése.
- verses formájú.
- Párbeszédek, monológok
Arany balladáit csoportosíthatjuk témájuk illetve szerkezetük szerint.
Témájuk szerint :
- Történelmi ( A walesi bárdok; Szondi két apródja; V.László )
- Lélektani, bűn és bűnhődés motívumai ( V.László; Ágnes asszony )
- Népi ( Tengeri hántás; Vörös rébék )
- Modern nagyvárosi ( Hídavatás )
Szerkezetük szerint:
- Egyszólamú egyenes vonalú – egy eseménysor időrendben ( A walesi bárdok )
- Egyszólamú körkörös – egy eseménysor, de kezdet és vég u.a. ( Ágnes asszony )
- Többszólamú egyenes vonalú – több kül.egyidőben zajló eseménysor ( V.László )
- Többszólamú körkörös ( Hídavatás )
A walesi bárdok (1856)
Arany egyetlen balladája, amely közvetlenül nem magyar tárgyú, közvetve azonban az. A költő 1857-ben elhárította magától a kétes megtiszteltetést, hogy üdvözlő verssel köszöntse a császári párt magyarországi látogatása alkalmából – helyette megírta „ó-angol balladá”-ját, amelyet (átdolgozva) az újabb önkényuralmi időszak idején, 1863-ban publikált. Aranyt nem egyszer vádolták meg utóbb túlzott óvatossága, sőt állítólagos „gyávasága” miatt. Holott a Szondi két apródja mellett ez a balladája is bizonyíthatja: amikor a nemzet függetlenségéről van szó, Arany nem ismer tréfát, „ilyenkor nem fontolgat, szava a halálraszántság tüzével lobog”
1857-ben, Nagykőrösön kezdte írni Arany, de csak 1860-ban fejezte be. Műfaja ballada, szerkezete egyszólamú, lineárisan előrehaladó. Témája történelmi, amikor Edward, angol király 1277-ben meghódította Wales tartományát. A verset 3 fő részre lehet osztani.
A szakaszos tördeltség benyomását erősítő belső ismétlések játszanak uralkodó szerepet A tetőpontot, a feszültséget a nyelv felemelése idézi elő a betű szerinti szintről a szójátékok és igei metaforák szintjére(Szó bennszakad, hang fennakad, / Lehellet megszegik. – (...) S fegyver csörög, haló hörög, / Amint húrjába csap. (...) Levágva népünk ezrei, / Halomba, mint kereszt, / Hogy sírva tallóz, aki él: (...) Körötte ég, földszint az ég.”)
Verselése ütemhangsúlyos. Jellemzők rá a belső rímek, alliterációk, homonímák szerepeltetése ill. az ismétlések.
Örök kérdésként megmaradt, hogy szembe lehet-e szállni a zsarnoksággal, és hogy győzhet-e az erkölcsi fölény a fegyverek felett.
Szondi két apródja (1856)
1856-ban, a nagykőrösi korszakában írta Arany. Műfaja kétszólamú, vonalszerűen előrehaladó ballada. Történelmi témájú. Ez a vers Drégely 1552-es török ostromát mutatja be. Az első két versszak a három helyszín bemutatása: a vár, a sír és a völgy. Ezután a két versszak után végig drámai párbeszéd hangzik a balladában. Páratlan strófák az apródok éneke, a párosak a török küldött beszédét tartalmazzák. Az apródok éneke bemutatja a dicsőséges múltat, Szondi dicsőséget. Aki a jelenről beszél, a jelenbeli "jókról" (a 16. versszakban a követ is áttér Szondi dicsőítésére, de fél Ali haragjától). Az apródok kitartását is példázza a költemény: nem az számít, ami volt, hanem az, hogy emlékezzünk a régi hősökre; az apródok viszik tovább a hősiességet. Sok török szót használt; időmértékes verselés.
A Szondi két apródjában ez a kétszólamúság még hamarabb bontakozik ki. Míg a korábbi versben a térbeli különbözőség szolgál a kétágú történet alapjául, addig ezúttal időbeli az eltérés: az apródok a múltat idézik fel, Ali szolgája viszont a jelenről beszél, s a két szólam egymásra vonatkoztatottsága nyilvánvaló.
A vers végén eltűnik mindkét korábbi szólam: a két fiú átka nem romantikus lovagias és még csak nem is romantikus keleties módon szólal meg. Hanem a bibliai átok hangján: „Apadjon el a szem, mely célba vevé, / Száradjon el a kar, mely őt lefejezte; / Irgalmad, oh, Isten, ne légyen övé, / Ki miatt lőn ily kora veszte!”
Jellemző stíluseszközei az ellentét ( I.rész ), az apródok szövegében ismétlés, párhuzam, ellentét, archaizálás, dinamizmus és emelkedett hangnem; a török nyájasan kezdi, majd egyre ingerültebben folytatja. Verselése időmértékes. Az első három anapestusi sor közepén sormetszettel. A negyedik sor is anapestusi, de sormetszet nélküli.
A hűség a hősiesség balladája. Erkölcsileg szembeállítja a magyarokat a törökökkel; míg a törökök csak a külsőségekkel foglalkoznak, addig a magyaroknak a belső értékek a legfontosabbak. Próbál a magyaroknak erőt adni a harchoz, hogy a dicső múltból merít.
Ágnes asszony (1853)
A történetet Geszten hallotta Arany, de a művet Nagykőrösön írta 1853-ban. Műfaja lélektani ballada. Ebben a balladatípusban a bűn és bűnhődés áll a középpontban, a hősöket minden esetben lelkiismeretük bünteti meg. Ez súlyosabb, mint bármely törvényszéki ítélet. Szerkezete szerint egyszólamú körkörös felépítésű ballada.
Ebben az előtörténetet késlelteti Arany, tömbszerű a felépítése. Itt is jellemzők a kihagyások, az ezek alatt lejátszódó cselekményeket tulajdonképpen nem hiányoljuk, következtetni tudunk rájuk, és a kihagyásos szerkezet miatt tömörebb lesz a ballada, ez tehát a sűrítés egyik formája. Ettől lesz drámai a történet.
Három szerkezeti egységre bonthatjuk a mű szövegét. Az első négy versszak feltételezhetően néhány napot ölel fel. Ágnes asszony lepedőt mos, az emberek pedig kérdéseket tesznek föl neki. A legfontosabb része a történetnek az, amikor Ágnes a börtönben van, mert ekkor egy lélektani folyamat játszódik le: Ágnes megőrülése. A börtönben hallucinál és vízionál. A börtönben töltött rövid időt nagyon lassan beszéli el a költő, a bíróságon történteket hosszú párbeszéd formájában tudjuk meg. A vád: szeretőjével megölte férjét. A gyilkosságot a szerető követte el, őt másnap felakasztják. Ágnes asszonyra életfogytiglani börtön vár. Ám ő olyan szánandóan viselkedik, hogy a bírák hazaengedik. Egy belső küzdelem ez, amit érzékeltet a refrén, ami lehet Ágnes asszony szövege, de vannak helyzetek, amikor más is mondja (lírai én). Ágnes asszony bűntudatát fejezi ki, de hogy folytonosan ott van minden versszak végén, az azt tudatja, hogy már megőrült. Megpróbálja eltűntetni a nyomokat és saját lelki sérüléseit. Ágnes harcol a megőrülés és az öregség ellen (ezeket a harcokat még kiemeli a fény és az árnyék harca is). A végén pedig, mikor Ágnes otthon van, örökké a leplet mossa (sziszifuszi munka), ebből is az derül ki, hogy megőrült, és hogy bűne alól nincs feloldozás (bár a bírák éppen őrültsége miatt mentik fel), büntetése, hogy lelkiismerete mindig furdalja, mindig mos, pedig már nem is véres az ing. Arany balladáiban ez tehát a visszatérő téma, a tanító jelleg: a könnyelműségből bűn származik, ha engedünk a kísértésnek, és ez sokszor gyilkosságba torkollik vagy őrületbe.
Verselése kevert. A strófák első négy sora ütemhangsúlyos, felező nyolcas (4/4); félrímekkel (xaxa). A refrén choriambusokkal gyorsított, időmértékes ritmusú.
Az Őszikék lírája
Arany 1862 után sokáig nem ír befejezett művet, vagy csak alkalmakra ír rövid epigrammákat. Elhallgatásának oka az volt, hogy a népnek szüksége lett volna egy nemzeti költőre, aki biztatja őket. De Arany tudta, hogy nincs semmi biztató, tehát a népnek hamis illúziókat kellett volna adnia, de Arany költői magatartásformája messze volt ettől, ő nagyon pesszimista világnézetű volt. Arany arra fogta elhallgatását, hogy fiatalon meghalt Juliska lánya, ez személyes válságba sodorta, és hogy sok a hivatalos elfoglaltsága. Miután 1877-ben nyugdíjba megy, a Gyulai Páltól kapott kapcsos (bizalmas) könyvbe elkezd verseket írni, de csupán magának, mivel a kapcsok jelezték neki, hogy nem kell közreadnia és írhat nyugodtan, mert "nyugdíjba ment" a nemzeti költő szerepéből. A kapcsos könyvbe bemásolt tisztázatokat elnevezte Őszikéknek. Barátai biztatására végül rászánja magát kiadására. Ez a korszaka csak fél évig tartott, utána már csak epigrammákat ír és a Toldi szerelmét.
Epilógus (1877)
Ez a verse az első Őszikék költeményei közé tartozik. Létösszegző, időszembesítő költemény. Megjelenik benne a feleselés a vers két oldal között. Az egyik oldal belenyugszik a sorsába, a másik kicsit többet akar. A vers lírai önarckép, számvetés a megtett életúttal. A sors elviselése, önmegtartóztató tudomásulvétele, a belső méltóság megőrzése: röviden így jellemezhető az Epilogus című vers elején kifejezett magatartás. A zsúfolt országút képe a sors metaforája, az út megtételének módjai lehetséges magatartásformákat szemléltetnek. A szöveg három részre tagolódik, amelyek világosan elkülönülnek egymástól azáltal, hogy a nyitó soraik szinte teljesen azonosak egymással. Az első öt szakasz szándékoltan köznapi szóhasználatával, esetlenséget mímelő ismétléseivel és kezdetlegességet utánzó rímeivel humoros közlés benyomását kelti: a beszélő nevetségesnek tünteti föl a társadalmi sikereket, és a belső függetlenség megőrzését emeli a becsülendő magatartás szintjére. A 3., 4. szakaszban megjelenik a költő és a többi ember viszonya: lenézik, pedig neki érdemei vannak, ezt azonban nem becsülik.
A hatodik versszak első sora csupán egyetlen szóban különbözik a fölütéstől, de ez máris jelzi a hangnemváltást. A külső képet belső történés, a humort elégikum váltja föl. Az első öt szakaszban a beszélő saját erkölcsi fölényét hangsúlyozta, a középrész kétes értékűnek mutatja ezt az önigazolást. A belső kétely mélysége, a fájdalmas vívódás hangneme, az életmű töredékességének tudata Arany öniróniájának rendkívüli élességét bizonyítja. Az Epilogus összegező jellege a harmadik részben a legnyilvánvalóbb. Az utolsó előtti szakasz a Kertben, a zárlat A rab gólya szövegére utal vissza. A költészet gyógyító szerepének beteljesületlenségét a lírai én a költő kiszolgáltatottságával magyarázza. Az egy sorral kibővített záró versszak a halálra utal, s így végpontként jelöli meg azt a létállapotot, amely a lírikus Arany másik kései fő művében, a Mindvégigben már kiindulópontja a gondolatmenetnek. Arany véleménye az, hogy nem mondhatjuk meg, hogy miről szóljon a költészet ("független nyugalmat", "mely sajátom"). A költészet független, nem szabad megszabni, miről szóljon, ez másoknak nem tetszik, de Arany vállalja a következményeket. Az ő költőeszménye, a nyugodt körülmények közti alkotás, hogy a költő ne hagyjon befejezetlen műveket. A szöveg a magánéletbe való visszavonulást jelképezi, mert a közéletben alá- vagy túlbecsülik. Megmarad a nemzeti felelősség, a köz igaza, de nem látványosan. Verselése ütemhangsúlyos, felező nyolcas.
Mindvégig (1877)
1877-ben írta Arany ezt a költeményt. Első soraiban Arany művészetének már ismert nagy erényét figyelhetjük meg. Aligha van még egy költőnk, akinek annyira kitűnő érzéke lenne a hangütéshez, mint neki. A szórenden kívül még ismétlés is kiemeli a vers kulcsszavát, a költészet hagyományos jelképét. Lantot kér, hogy még több verset írhasson még. Sőt, Arany a nyomatéknak még egy harmadik módjához is folyamodik: a kulcsszó első hangját is többször megismétli az első szakaszban, összesen kilencszer. Miféle jellemzést ad a vers a költészetről? Önértelmező vers, szerzőjének önszemlélő hajlamát tanúsítja. A II–IV. szakasz Arany lírájának szokatlan jellegére irányítja a figyelmet. A hagyományosan lírai témák, mint „szerelem s bor”, hiányoznak belőle. Kései költészet az övé – amit nem úgy kell érteni, hogy öregkori, hanem úgy, hogy nem élményköltészet. A kifejezett élmény nem egyidejű a megírással, a költő utólagos mérlegelést iktat érzelmei és a vers címzettje közé.
Az önellenőrzés iróniával jár. A költemény lírai énje „vidorabb” hangvételre szólítja fel önmagát. A keserű öngúny az utolsó előtti versszakban már-már groteszk, csúfondáros jelleget ölt: „Tárgy künn, s tenmagadban – / És érzelem, az van”. Arany János, ki még önmagát megtagadva is vállalt olyan költői feladatokat, amelyeket a kor s főként a nemzet sorsa rótt rá, az öntörvényű líra egyik legteljesebb megvalósítója irodalmunkban. Nemcsak a nagykőrösi évek művei igazolják ezt, hanem az Őszikék legszebb darabjai is. Olyan költő írta ezeket, ki nem élet-, hanem lélektani értelemben vált aggastyánná, részben annak következtében, hogy a kiegyezés utáni Magyarországon végképp meghiúsultak egykori reményei, a polgárosodás következetlenül hajtatott végre, s nem érvényesült a szellemi értékek tisztelete. A Mindvégig záró kérdésében és önfelszólításában a nagy művész saját belső függetlenségét szegezte szembe az idegen korral.
A költő feladata mindig mindenféle helyzetben az alkotás. A költőnek meg kell találnia azt, amiről írhat. A vers ellentétben áll a Letészem a lantot és az Őszikék c. versével.