- Élete
- Költészetének sajátosságai
- Elégiái
- Osztályrészem
- A közelítő tél
- Élete:
- 1776. május 7-én született a Balatontól északra, Vas megye Hetye (Egyházashetye) nevű községében birtokos nemesi evangélikus családból
- neveltetését részben atyjától kapta, aki latin szerzőket olvastatott vele, részben a soproni evangélikus líceumban 1788-tól, ahol németül tanult meg
- 1793 nyarán elszökött az iskolából, néhány hétig Keszthelyen katona, majd egy évet otthon töltött
- 1794 őszén apja visszavitte Sopronba, ugyanebben az évben anyja meghalt
- 1795 júliusában abbahagyta a tanulást, Niklán anyai nagybátyjánál tartózkodott, majd apja mellett gazdálkodott Hetyén
- 1799-ben feleségül vette másodunokatestvérét, Dukai Takách Zsuzsannát, akivel Sömjénbe költöztek, később 1804-ben Niklára
- barátságot kötött Kis János nemes-dömölki lelkésszel, ő fedezte fel, hogy Berzsenyi verseket ír: 1808-ban 77 verset tartalmazó kézirata Kis János közvetítésével Kazinczyhoz került, aki ajánlotta, hogy kötetének szerkesztésében, versei hibáinak kijavításában segíti
- 1810-ben verseinek kiadása végett Pesten járt, megismerkedett Vitkovics Mihállyal, Szemere Pállal, Kölcseyvel: vidékiessége miatt nem tett rájuk jó benyomást, ő is idegennek érezte magát köztük
- 1813-ban megjelent verseinek első, 1816-ban második kiadása
- 1817 februárjában részt vett a keszthelyi helikoni ünnepségen gróf Festetics György meghívására
- Kölcsey kritikáját igaztalan csúfolódásnak érezte, felháborodásában választ írt; mivel Kazinczy nem kelt a védelmére, őt is ellenségének tartotta; levelezésük megszakadt, de esztétikai tanulmányokba mélyedt, hogy visszavághasson
- 1830-ban a Magyar Tudós Társaság filozófiai osztályának első vidéki rendes tagja
- leveleket váltott, majd 1832-ben személyesen is megismerkedett a költészetéért lelkesedő Széchenyivel
- betegeskedett, Balatonfüreden és a budai fürdőkben keresett gyógyulást
- 1836. február 24-én halt meg Niklán
- Költészetének sajátosságai
- elragadja Horatius antik formafegyelme és klasszikus szemléletessége – az antik középutat dicséri
- megérinti Matthisson (divatos osztrák költő) szentimentalizmusa
- lelkesedik Virág Benedek hazai klasszicizáló módszeréért
- rajong Kazinczy hangsúlyozott érzelmességéért
- megihleti a felvilágosodás józan ész kultusza
- MINDEZ pompás nyelvezetben tör ki belőle - ehhez hasonlatos mindaddig magyarul elképzelhetetlen volt: ő volt az irodalom új hangja: az előkészítő mozzanatok után megszólal a ROMANTIKA
- egyelőre a klasszicizmus köntösében:
- korai szentimentális hangvétel
- antik ódaformák, amelyekben minden érzelem szenvedéllyé fokozódik: a vers felütésével megteremtette a pátoszt
- elégiáiban csöndes bánatok: ereszkedő hanglejtés, szünet, visszafogott hangerő, rezignált hangvétel
- Az elégikus költő
- korai költészetében két klasszikus műfaj:
- elégia
- episztola
- lelki alkatához, tehetségéhez az elégia műfaja állt legközelebb, ezek legkedveltebb versei, ódáira és dalverseire is jellemző az elégikus hangvétel
- hiányérzet nyugtalanítja, a nyugalom, a folytonosság hiányát fejezi ki: alapélménye a magány és mulandóság
- világképének és stílusának megváltozását életrajzi mozzanatok is befolyásolhatták:
- szülővidékéről sokkal egyhangúbb környezetbe került
- világszemlélete ellentmondásba került társadalmi szerepével: kikopott a nemesi életmódból
- a Kazinczy és köre által nagyra becsült műfajoktól elidegenedett: epikával alig kísérletezett
- az antik versszakot nem az ódai hangnem erősítésére használta, hanem hogy az elégikus világképét elégikus hangnemmel fejezze ki
- Osztályrészem
- ars poeticaként is értelmezhető
- a sztoikus belenyugvás, a megtalált nyugalom verse
- cím erősíti a vers összegző, korszakot lezáró tartalmát - létösszegző vers: a lírai én személyes életét mérlegeli és egyben az emberi lét általános kérdéseit is kutatja
- nem a pozitív-negatív életszakasz határán születik, nem egy traumatikus élethelyzet, nem az élet „lejtős szakaszához” való érkezés készteti az alkotót számvetésre, DE a jövőre nézve telve van bizakodással, reménnyel (vö. Arany János: Lejtőn, Visszatekintés; Babits Mihály: Ősz és tavasz között; József Attila: Tudod, hogy nincs bocsánat... című verseivel) [a világ- és a magyar irodalomban is inkább a szerelmi költészetben, szerelmes versekben – bár ott is ritkán – találjuk meg ezt a békét és nyugalmat]
- értékszembesítő költemény: a nagyvilág értékszegénységével az intim szféra értékgazdagságát állítja szembe: a külvilágot nem befolyásolhatjuk, ezért vonuljunk vissza, s teremtsük meg a hiányzót magunk körül - szól az érvelés, az értékek sorát a költészet zárja – erősen didaktikus, tanító célzatú költemény
- megelégedéssel viaskodik: osztályrészem = ami nekem jutott
- személyesség megjelenítésével és egyes szám első személy használatával a romantika felé hajlik
- alapja: Horatiustól kölcsönzött, sajátos módon értelmezett képek
- a költemény képisége és formája (szapphói strófa) erőteljes klasszicista vonásokat hordoz – rímtelen időmértékes verselésű
szerkezete: I. szerkezeti egység (1-4. vsz.)
- vers felütése: a révbe érő hajó toposza [toposz: ősi jelkép, állandósult, közkinccsé vált költői kép, amelyet különböző korok költői egyaránt használnak, így teremtve meg a jeles szellemek közti kapcsolatot]
- az emberi életutat veszélyes tengeri hajózással azonosítja, középúton: az élet viharain szerencsésen túljutott “heves ifjú” élete fordulópontjához érkezett: felnőtté vált
- harmadik sorban (evokatív Charybdisz-motívum) sajátos epikus párhuzam: a lírai én sorsa az eposzi hős, Odüsszeusz sorsával azonosítódik – hazatérés és kalandvágy kettőssége
- veszélyek, nehézségek múlt időbe helyezése („A szelek mérgét nemesen kiálltam.”)
- kikötés motívumának ismétlése => első egység alaptónusa: nyugalom, béke, megelégedés, jólét
- antik ellentét-párhuzamok – Tarentum, Larissza, „tíburi forrás” (3. vsz.) „kies szőlő”, saját, gazdagon termő birtok, szabadság (4. vsz.) – nem valódi szembeállítások: fő szövegszervező erő: ellentét => szembesítés: pozitív és negatív értékek szembeállítása pozitív értékek: az antik városok, dolgok (Tarentum, Larissza) belső hang biztatja: kérjen még
- végkövetkeztetés („...Kegyes Istenimtől / Kérjek-e többet?”– vsz.) noha kérdésként hangzik el, egyértelmű
- 3-4. versszakban elégedetlenség: lejjebb adná (antik világgal szemben ez porfészek)
- szerkezeti egység (5-7. vsz.)
- érzelmileg telítettebb, mint az első
- végzet lehetséges beteljesedése („Vessen a Végzet...”), a jövő képzeletbeli, fiktív és végletes képei („Grönland örökös hava, forró szerecsen homok”) sem rettenti el a beszélőt, hisz megtalálta azt, aki mindennel szemben védelmet, erőt és hitet ad – múzsáját, Camoenát
- 6–7. versszak inverz kép- és motívumismétlései Camoena óvó-védő, biztonságot jelentő szerepét hangsúlyozzák: egyre kevesebbel beérné („csak te légy velem”)
- Camoena nem hagyományos múzsa-ideál, nem helyettesít élő személyt, Berzsenyit nem a megtalált földi szerelem boldogsága ringatja nyugalomba, hanem a megtalálni vélt személyes életharmónia (nemesi megelégedettség)
- a biztonság jóleső érzése <--> az ifjúságtól való búcsúzás fájdalma, ráeszmélés az idő visszafordíthatatlanságára => elégia
- „boldog megelégedés” csak illúzió
- Értéktudatból értékhiány lesz; reális értékből költészet.
- Levonom vitorlám – feladás Lekötöm hajómat – önkorlátozás: elzárt hely egyszerre börtön és biztonság.
- negatív mozzanatok:
- élet értelmének feladása
- veszélyes lehetőség
- lankadás
- verszárlat: horatiusi meghatott emelkedettség, őszinte rajongás zengi a költészetnek a legválságosabb helyzetekben is minden bajtól mentesítő csodáját: ha minden érték kihull is az emberi életből, a művészet még mindig tartalmassá teheti a létet
- műfaja: elégikus óda
- A közelítő tél
- eredetileg az "Ősz" címet adta e versének, a ma ismert címet Kazinczy javasolta
- cím és a szöveg között feszültség: leíró verset várnánk, de hiányzik a leírásnak (pictura) és a tanításnak (sententia) a kettőssége, a képi és a gondolati elem végig szerves egységben van
- a vers egésze többértelműsége miatt jelkép (szimbólum)
- központi gondolata: a személyes lét lehetetlenné válása - a mulandóságot fejezi ki
- témája: az idő múlása, az öregedés folyamata - az évszakok az emberi élet korszakait szimbolizálják
- műfaja: elégia (panaszos hangvételű költemény)
- szerkezete: hármas tagolású - klasszicista stílusirány mutatkozik meg
- horatiusi hagyományokat követi a tájleírás és mondanivaló kettőssége
- időszerkezete is bonyolult: a költő mindhárom időt szembesíti egymással.
- nyelvezete klasszicizmushoz kapcsolja: görög eredetű szavak használata
- verselése: rímtelen időmértékes
- verskezdet: tájleírással kezdődik, őszt idéznek a sorok
- eszköze: negatív tájfestés = tagadó mondatok, a hiány leltára, idill tagadása érzékelteti a hervadást, értékvesztést: „nincs rózsás labyrinth” (látás) „nem lengedez a Zephyr” (hőérzet) „nincs már symphonia” (hallás) „nem búg gerlice” „nem mosolyog gerezd” (ízlelés) „csermely violás völgye nem illatoz” (szaglás) – minden érzékterület sorra kerül
- hatása: láttatja azokat a dolgokat, amelyek korábban voltak, ebből bontakozik ki, ami most van
- versszak végén a költő összefoglalja a volt és van ellentétét: szembeállítja az öröm és bánat érzését, ezzel saját életérzésére utal: öröm víg dala - most minden szomorú => fő szövegszervező erő: ellentét
- versszak első sora a vers szimmetriapontja: az idő múlását metaforában fogalmazza meg: (idő=madár) „Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül.”, befelé fordul, élet mulandóságáról, pusztulásról elmélkedik, élet múlását nefelejcs hervadásához hasonlítja: saját élete rövidségét, mulandóságát látja
- versszakban megfogalmazódik kielégítetlensége: nem elég az élet, hogy kiélvezze örömeit: az ifjúságot, az eszményi kort szembeállítja az öregséggel, jelképei:
- „koszorú” = a szerelmi költészet
- „tavaszom” = ifjúkor
- „ajakam” = szerelem
Az ember egyszeri, megismételhetetlen voltát szembeállítja a természet örök megújulásával: „Itt hágy és vissza se tér majd gyönyörű korom”
verszárlat: végső lemondó gesztus - a cím is erre utal: az ősz, a tél az elmúlás toposza, a „közelítő” jelző a bekövetkező halált teszi hangsúlyossá