Kölcsey Ferenc 1790-ben született Sződemeteren, Erdély északnyugati részén, itt él 6 éves koráig. Apja Kölcsey Péter, gazdálkodó nemes. A kis Ferenc gyenge testalkatú, visszahúzódó, zárkózott gyermek, himlő következtében el is veszti jobb szeme világát. Hét éves korában édesapja, majd 12 éves korában édesanyja meghal, így a magány állandósul életében. 1796-tól 1809-ig a Debreceni kollégium tanulója, de nem kollégista, öreg cselédjükkel később pedig öccsével él együtt. Nem tanul kitűnően, de rengeteget olvas iskolásévei alatt, a könyvekbe menekül. Kazinczyt Csokonai temetésén, 1805-ben látja először, főiskolai tanulmányai alatt (1805-1809) pedig már levelezik vele. Első levelét 1808-ban írja Kazinczynak, melyben felvilágosításokkal látja el egy hírlapi vita kapcsán Magyarország régi térképéről. Ettől kezdve 1817-ig folyamatosan leveleznek és Kazinczy biztatja, bátorítja, sőt a görög nyelv tanulására ösztönzi Kölcseyt. 1809-ben befejezi jogi tanulmányait Debrecenben, majd 1910-ben Pestre utazik joggyakorlatra, ahol bekapcsolódik az irodalmi életbe, megismerkedik Horváth Istvánnal, Vitkovics Mihállyal, és találkozik Berzsenyivel. Szemere Pállal barátságot köt, majd péceli birtokán is vendégeskedik és ő ösztönzi Kölcseyt a német nyelv tanulására, Kazinczy hatására pedig rajong Goethe iránt. Miután betegen elhagyja Pestet több helyen is él, végül 1815-ben Csekén telepedik le öccsével. Itt azonban úgy él, mint Berzsenyi, vonzza a városi élet, de jövedelme nem teszi lehetővé a költözést, így súlyos lelki válságba kerül, melynek hatására Kazinczyval is megszakad a levelezése 1817-ben. Mikor öccse megházasodik, felcsillan számára a remény, hogy ráhagyhatja a birtokot és Pestre költözhet, de ez a terv öccse halálával (1827) szertefoszlik. 1826-tól Szemere Pállal együtt az Élet és Literatura című folyóirat szerkesztője, itt közli tudós tanulmányait, pl. a Nemzeti hagyományokat. A felpezsdült politikai élet őt is magával ragadja, így 1829-től Szatmár megye aljegyzője, ’32-től pedig főjegyzője, beszédeivel, műveltségével, következetességével kitűnik politikustársai közül. Széchenyi István Hitel című műve nagy hatással van rá, megerősíti Kölcseyben a reformok segítésének szándékát. 1832-ben országgyűlési követté választják, Pozsonyba utazik, ahol megírja az Országgyűlési Naplót. Az alsótáblában a liberális ellenzék egyik vezetőjeként folytatódik orátori (szónoki) pályája. Egyik művében kifejti, hogy a jobbágyfelszabadítás a nemesség érdeke is, Szatmár megye mégis szembefordul a jobbágyfelszabadítás ügyével. Így, mivel Kölcsey nem hajlandó feladni elveit és követni a megye utasításait, lemond képviselőségéről. Kölcseyt lesújtja a változás és az országgyűlés 1836-os erőszakos feloszlatása, ezért foglalkozik az ekkor induló politikai perekkel, feliratokat készít ezek ügyében. Élete utolsó hónapjaiban Wesselényi Miklós védelmén dolgozik. 1838-ban meghűlés következtében hal meg, halála után az Akadémián Eötvös József tart gyászbeszédet.
Irodalmi munkássága: Korai írásaiban Csokonait utánozza, de Kazinczy hatására 1808-ban összetépi addigi verseit, mellyel megtagadja korábbi bálványát és Debrecen maradiságával is szakít a nyelvújítás oldalára állva. Az 1810-es évektől Kazinczy klasszicista hatása alatt áll, főleg tanulmányaiban, kritikáiban érezhető ez, verseiben kevésbé. Csatlakozik a nyelvújításhoz, 1815-ben megjelenteti Szemere Pállal a Felelet a Mondolatra című gúnyiratot, melyben Kazinczy védelmére kel. 1817-től fontos változások állnak be irodalomszemléletében (emiatt marad abba Kazinczyval való levelezése is): az ún. lasztóci levelekben elítéli a nyelvújítás túlzásait, sőt szembe is fordul a mozgalommal, mely szerinte elszegényíti a nyelv sokszínűségét. Emellett a romantika hatására az eredeti nemzeti irodalom igényét hangoztatja a fordításokkal szemben és megjelentet két recenziót is: egyikben Csokonai, másikban Berzsenyi munkásságát bírálja. Ekkor robban ki az Íliász-pör is, mely végleg szembefordítja Kazinczyval, hiszen Kölcsey néhány Íliász-fordítását elküldi Kazinczynak, aki továbbküldi azokat egy sárospataki tanárnak, aki saját fordításában használja Kölcsey fordításának részleteit. Ráadásul Kazinczy a tanár halála után 1821-ben segít a fordítás megjelentetésében is. Kölcseyt felháborította, hogy fordításának sok részlete olvasható a műben nevének megjelölése nélkül és plágiumnak nevezte az eljárást. A világnézeti-esztétikai változások lírai költészetében is nyomon követhetők, a korábbi érzelmes-fájdalmas líraiságról áttér a könnyedebb dalformára és érdeklődése a magyar népdalok felé fordul. 1826-ban megjelent értekezésében, a Nemzeti hagyományokban már végleg szakít a klasszicizmus eszményével és teljesen a romantika felé fordul, mellyel előkészíti a terepet a nagy romantikusoknak (Petőfi, Arany) és új irányvonalat jelöl ki a magyar irodalom számára.
- január 22-én írja meg Kölcsey legjelentősebb művét, a Himnuszt mely a 20-as években Kölcseyre jellemző romantikus nemzet- és történelemszemléletet tükrözi. A mű alcíme (A magyar nép zivataros századaiból) korábban a cím része volt és utal arra, hogy a költő visszahelyezkedik a 16-17. századba, a török hódoltság korába, és beleéli magát egy akkori protestáns prédikátorköltő helyzetébe. Ez a visszahelyezkedés magyarázza a költemény vallásos jellegét, imaformáját, biblikus ódonságát, de leginkább sajátos történelemszemléletét. A cím műfajjelölő, utal arra, hogy a költemény fennkölt, patetikus hangvételű, vallásos, Istenhez szóló ima. Isten a mű felfogása szerint a történelem irányítója, az események mozgatója, tőle kaptuk a szép hazát, de bűneink miatt jogosan sújtja népünket szenvedéssel. Ez a történelemszemlélet a 16-17. századi siralmas énekek, jeremiádok felfogását követi, melyek még részletező bűnlajstrommal is alátámasztják a büntetés jogosultságát, majd Jeremiás próféta kemény hangú műveit utánozva el is siratják a magyarság pusztulását. Az alcímben szereplő zivataros századok pedig a török uralom idejét jelölik, mely Isten büntetése a Mátyás halála utáni (1490) országon belüli harcok és a magyarság széthúzása miatt. Ugyanezt olvashatjuk Zrínyi Szigeti veszedelmének 1. énekében is: a Mindenható felsorolja a magyarok bűneit, erkölcstelenségeit; egy néppel sem tett annyi jót, mint velük, mégis hálátlanok voltak.
A vers nyelvezete archaikus, igyekszik a jeremiádok hangján megszólalni és a bibliai idők nyelvezetét is megpróbálja megtartani. A mű versformája nyolc 7 vagy 6 szótagos trocheusi sorból álló keresztrímes strófaszerkezet, de az időmértékes sorokban felfedezhető a 4|3 illetve a 3|3 osztású ütemhangsúlyos verselés is. A költemény rímelése kezdetleges, főleg asszonáncok és ragrímek jellemzik.
A vers szerkezete keretes és követi a jeremiádok szerkezetét is. Az első (keret)versszak ima Istenhez, akinek a kezében van a nemzet sorsa, ezért fordul hozzá áldásért a költő. Meg is indokolja kérését, szerinte megbűnhődte a magyarság a bűneit, erről próbálja meggyőzni Istent. Az utolsó (keret)versszak hasonlít az elsőre, de már komorabb, ebben már nem kér áldást a költő, csak megszánást, mert úgy látja, hogy a nép sorsán önmaga már nem, egyedül az isteni kegyelem változtathat. A többi versszak szerkesztése a jeremiádok szerkezetét követi. A 2. és a 3. szakasz felsorakoztatják Isten ajándékait: honfoglalás, termékenység, dicsőséges történelmi múlt. Ezekben a költő a középkori krónikák alapján rokonítja a magyarokat a hunokkal (àBendegúznak vére), a Tisza, a Duna, a Kunság és Tokaj segítségével pedig utal az egész Kárpát-medencére és Magyarországra (metonímiák!). A 2 szakaszt egy nagy, dicsőséges történelmi tettel, Bécs elfoglalásával zárja. A következő 3 szakasz a balsors nagy erejű romantikus képeit halmozza, de nem részletezi a bűnöket úgy, mint a jeremiádok, helyette csak a „Hajh” indulatszóval utal az elkövetett bűnökre és a fájdalmát is kifejezi vele. A bűnhődést viszont hosszan részletezi, nagy hangsúlyt fektet rá, mert a költő szemlélete szerint a sorscsapások mértéke meghaladja az elkövetett bűnök nagyságát. Erre utalnak a hiperbolikus, erősen túlzó költői képek, ezekkel akarja meggyőzni Istent, hogy eleget bűnhődött a magyarság. Ezekben a szakaszokban van a legtöbb költői eszköz, melyek kifejezik, hogy mennyit bűnhődtünk: anafora (hányszor-hányszor), alliterációk, inverzió, paradoxon, túlzás, felkiáltás, átemelés („Vert hadunk csonthalmain”àcsonthalom Tacitus ókori művéből). Az 5. szakaszban a költő a külső ellenséggel foglalkozik, a 6. strófában viszont a belső viszályokra helyezi a hangsúlyt. A 7. szakasz a jelen reménytelenségét és a múlt dicsőségét, nagyságát hasonlítja össze, szembeállítja a kettőt, emiatt sok az ellentét.
Kölcsey a Himnuszban tehát a romantikus történetfilozófia nemzetfelfogásának legalapvetőbb tételére utal vissza, miszerint a nemzet nem más, mint kollektív személyiség, ezért van gyermek- és ifjúkora, érett felnőttsége, öregkora, majd halála, ugyanúgy, mint minden embernek, csak a nemzet életideje sokkal hosszabb az emberénél. Ennek a felfogásnak a legnagyobb európai képviselője Herder volt, aki történetfilozófiai művében a szláv népeknek fényes jövőt jósolt, míg a magyarságnak nemzethalált. Az ettől való félelem szólal meg a Himnuszban is, de Kölcsey még lát reményt, hogy a magyarság megmenekül, ez szerinte csak Isten akaratától függ. A Himnuszt Erkel Ferenc zenésítette meg 1844-ben a Nemzeti Színház pályázatára, s így lett a magyar nemzet himnuszává.
Kölcseyn kívül több költő is a magyarság múltjának és jelenének összehasonlításával foglalkozik, például Berzsenyi A Magyarokhoz című ódája is ezen alapul, de Berzsenyi az erkölcsi züllésre helyezi a hangsúlyt, és nemzethalált vizionál, míg Kölcsey nem sorakoztatja fel a bűnöket, a bűnhődést emeli csak ki, és bízik a magyarság felemelkedésében. Vörösmarty Szózata is tartalmazza ezt az ellentétet, bár ő nem vallási alapokra helyezi művét és szerinte nincs az országban erkölcsi züllés, hanem külső okai vannak a magyarság romlásának. Ezen kívül Vörösmarty a magyarság fennmaradása mellett sorakoztat fel érzelmi és értelmi érveket, de a nemzethalál lehetőségét is felveti.