Örkény István 1912. április 5-én született Budapesten. Édesapja több gyógyszergyár tulajdonosa volt, édesanyja a felvidékről származott. A fővárosi piarista gimnáziumban érettségizett, majd a műegyetem vegyészmérnöki karán kezdte meg tanulmányait, de később átiratkozott a gyógyszerész karra. 1934-ben megszerezte a gyógyszerészeti, 41-ben a vegyészmérnöki diplomát. 1938-39-ben Londonban és Párizsban élt, a háború kitörésének hírére még éppen haza tudott jönni, majd 1942-ben munkaszolgálatra hívták be. A doni harctérre küldték, ahol túlélte az összeomlást, és hadifogolytáborba került. 1945-ben átszállították egy Moszkva melletti táborba, itt már írni is tudott. 1946 karácsonyára érkezett haza. Bár fiatalkori munkáiban erőteljesen érvényesült a groteszk szemlélet, a leggroteszkebb, legabszurdabb élménykör, a háború hatására dokumentumjellegű, riportszerű műveket írt. A továbbiakban is a realista hagyományokhoz alkalmazkodott, sőt a személyi kultusz idején őszinte lelkesedéssel próbált meg eleget tenni az irodalompolitikai akaratnak, s e szellemben sematikus regényt is írt, de fokozatosan kijózanodott naiv hitéből. A reformkommunistákhoz tartozott, így 1957 után munkáit évekig nem közölték. Az is nagy engedménynek számított, hogy polgári végzettségének megfelelő állást kaphatott: 1958-63 között az Egyesült Gyógyszergyárban dolgozott, közben szabadidejében állandóan írt. Ez időben visszatért a groteszk szemléletmódhoz, ekkor keletkeztek az első egypercesek is. 1962-től publikálhatott ismét. 1967-ben mutatták be a Tótékat, s ezzel Örkény elismert íróvá vált. 1969-ben elnyerte Párizsban a Fekete Humor Nagydíját, 1973-ban pedig itthon megkapta a Kossuth-díjat. Pályája utolsó évtizedeiben többnyire drámákat írt (pl. Pisti a vérzivatarban, Vérrokonok, Forgatókönyv). 1979. június 24-én halt meg.
Örkény István művészetének legjellegzetesebb vonása a groteszk, illetve néhol abszurd ábrázolásmód. A groteszk összetett fogalom. Esztétikai minőség, amely világszemléletet fejez ki. A groteszk megjelenítésének eszköze a szerkezet, a mű elemeinek egymáshoz való viszonya. A groteszk mű világa zárt, s benne minden lehetséges: reális és irreális, látszat és valós egymásba játszanak át. Gyakran ábrázol visszataszító, undort keltő elemeket. Életre hívója az elidegenedettség, belőle következik szorongás, a félelem és a kétségbeesés látomásos megjelenítése. A groteszk közeli rokona az abszurd. Örkény művei elsősorban groteszkek, amelyek a világ ellentmondásaira hívják fel a figyelmet, a kimondhatatlant mondják ki, és ezzel a remény elvét is hirdetik.
Egyperces novellák: A műfaj és megnevezése Örkény Istvántól származik. Az egyperces jelző a mű terjedelmére utal: egyetlen perc alatt elolvashatóak, néhány sortól két- három oldalig terjedő hosszúságúak a művek. Az egyperces novella műfajának lényegi vonása, hogy az írói közlés csak a legszükségesebbre szorítkozik, így a mű értelmezése a képzelet maximumát várja el a befogadótól.
Használati utasítás: nemcsak az olvasás időbeli rövidségére hívja fel a figyelmet, hanem arra is, hogy e művek rövidségük ellenére is teljes értékű írások, amelyeknél különösen fontos a címadás. A rövidség azonban nem jelent közérthetőséget, adott esetben célszerű újraolvasni a műveket, mert a novellákban gyakran több jelentésréteg épül egymásra, és időbe telik, amíg megértjük a mondanivalót.
Az egyperceseket egy esztétikai példázat vezeti be: Arról, hogy mi a groteszk. Ez a példázat vetíti előre, hogy milyenek is lesznek az olvasott egypercesek. A szövegből leszűrhetjük, hogy a groteszk kibillent bennünket szemléletünkből, és ezzel olyan többlettudást ad, amelynek birtokában már nem tekinthetjük egysíkúnak, például csak jónak vagy gonosznak a világot, hisz a novella maga a világban az emberi képmutatás kettősségére hívja fel a figyelmet, így megmutatva a rejtett visszásságokat.
Az egyperces novellák esztétikai kiindulópontja a groteszk, poétikai kiindulópontjuk pedig a sablonokból, sémákból építkező rövid szövegek, pl. anekdota, vicc, parabola (példázat), mese, hír, dialógus, különböző dokumentumok stb.
Budapest: vicc jellegű egyperces, eredetét tekintve a vicc rokonságban van az anekdotával, annak tömörített, dramatizált vázlata. A pesti vicc jellegzetes sajátossága, hogy reménytelen történelmi helyzetekben is az élniakarás, a reménykedés bizonyítéka. Ezt bizonyítja az is, hogy az atombomba robbanása után, az egerek által ellepett városban megjelenik egy cédulán a hirdetés, és ezzel megindulhat az élet: „Hozott szalonnával egérirtást vállal doktor Varsányiné”.
Mi mindent kell tudni: dokumentumjellegű, alapja egy talált szöveg (a villamos átszállójegyek használati utasítása), melyet a szerző kiemel a megszokott környezetből, csak a címadással új összefüggésbe állít, s ezzel irodalmi művet hoz létre. Az utasítást általában senki nem olvasta el, legfeljebb egyszer-kétszer életében, mindenki csak a jegy első felét nézte. A hátlap tehát a jegynek, sőt általában a dolgoknak is a fonákja, így a szöveg groteszknek bizonyul az irodalmi környezetben.
In memoriam dr. K.H.G.: ez az egyperceseknek annak a csoportjába sorolható, amelyek hagyományos elbeszélésként is elképzelhetők, de az író a lényegi vázra csupaszította őket. A történet párbeszédre épül, amelynek két szereplője közt nagyon éles a kontraszt. A doktor úr, a tanár munkaszolgálatosként a német kultúra nagy értékeiről próbál beszélgetni az őrrel, aki nyilvánvalóan műveletlen, s egyetlen tudása a gyilkolás. Az őr agresszív, indulatai irányítják, erre utal az egyetlen, őt minősítő állítás is, hogy paprikavörös lett, mielőtt gyilkolt. Az elbeszélés nem csak két konkrét személy ellentétét fejezi ki, hanem rajtuk keresztül a német kultúra és a német barbárság kettősségét, és a műveltség és az agresszió közti ellentétet is, ez parabolikus jelleget kölcsönöz neki.
Tóték: Örkény életének leggroteszkebb, legabszurdabb élménysorozata a háború volt, ezt élete sorsdöntő élményének is tekintette, s ezt az élményt a Tóték című drámájában tudta legjobban megragadni. 1964-ben írta a kisregényt, amiből 1967-re megírta a drámát, melyet február 24-én be is mutattak a Thália Színházban. Forgatókönyvet is írt a történethez, melyet Fábry Zoltán kisebb változtatások után meg is filmesített Isten hozta, Őrnagy úr címmel.
A műre jellemző, hogy látszatra nem a háború a fő téma, hiszen a mű fő cselekménysíkja nem a fronton, hanem a hátországban játszódik. A hátország középpontba állítása azonban azért nagyon találó, mert második világháborús szerepünket, kiszolgáltatottságunkat, felelősségünket úgy lehet legjobban megragadni, ha azt a helyet állítjuk középpontba, ahol a dolgok valójában történnek. Örkény írói világában a magyarság sorsa, magatartása központi kérdéskör, és a nemzet balsorsának egyik fontos pontja a második világháború, melynek egy epizódját ragadja meg a Tótékban. A Tóték a szolgalelkűség és a lázadás groteszk képe nem csupán két embertípusra vonatkoztatva. Van olyan értelmezés is, miszerint Tót úr és az Őrnagy egy lehetséges személyiség két végletes tulajdonságcsoportja, mert mindenkiben megvan a hatalmaskodásra és a kiszolgáltatottságra való hajlam is. A két típus léte feltételezi is egymást, hiszen a zsarnok csak az áldozat-szerepet elfogadók révén válhat zsarnokká.
Ebben a műben a groteszk ábrázolásmódot főként a deformáció segíti elő, mely a háborúból indul ki, mivel a háború az ember számára abszurd helyzet, hiszen nem teheti azt, amit szokott, amit a józanész szerint tenni akar. Ezt szemlélteti a Tót család szokásainak fokozatos átalakulása, deformálódása, és akaratuk, gondolkodásuk korlátozása. Az író ebben a családfőt állítja a középpontba, ő az, aki kibírhatatlanul szenved a változásoktól, a két nő a nagy cél érdekében a végsőkig alkalmazkodik. Nemcsak a család, az egész környezet deformálódott a háború hatására. Az üdülőfalu látszólag idilli világa valójában felfordult világ, ahol szinte senki nem azt csinálja, amit kellene. Az értelmiségiek vagy az alkalmazkodást hirdetik, mint Tomaji plébános és Cipriani ideggyógyász, vagy hivatást cserélnek (pl. az ügyvéd gödörtisztító, Tót Gyula tanító katona lett). Foglalkozást cserélt még Tót Lajos is, aki vasutasból tűzoltó lett, s most ezt is fel kell adnia, hogy dobozolóvá váljon. A postás is katona lett, s helyette a bolond Gyuri atyus a levélkézbesítő.
Ebbe a deformálódott világba kerül be az őrnagy, aki maga már teljesen deformált személyiség, s célja az, hogy a többiek is azzá váljanak. Az őrnagy eredetileg maga is áldozat, magatartása azt példázza, hogy hova vezet a szolgalelkű alkalmazkodóképesség, s milyen káros a hatása, ha némi hatalommal párosul. Az őrnagy a Tót család otthonába baráti vendégként érkezik azért, hogy pihenjen. A háború gépezete azonban képtelen a munkaszünetre, a deformálódott ember képtelen visszanyerni eredeti állapotát. Az őrnagy képtelen a civil élethez alkalmazkodni, s látszólag hasznos munkára buzdítja a ház népét, ám valójában ezzel hozzálát, hogy teljesen deformálja a Tót családot úgy, hogy a családfőre összpontosítja a figyelmét, s ehhez szövetségeseket keres és talál a két nőben.
A mű két cselekményszála a hátországot és a frontot idézi fel és kapcsolja össze. Ez eleve feszültséget teremt, mert a hadsereg és a civil élet soha nem illeszkedhet harmonikusan. A frontot idézi Tót Gyula zászlós története, amelyet levelekből, sürgönyökből, leltárból ismerhetünk meg. A frontélet közvetlenül az őrnagy alakján keresztül jelenik meg. A hátországban és a fronton történtek összekapcsolásában kulcsszerepe van a postásnak, hiszen tőle függ, hogy a leveleket Tóték megkapják-e. A halálhírről szóló sürgöny megsemmisítésének van a leglényegesebb szerepe a cselekmény befolyásolásában. Ha Tóték megkapják a sürgönyt, akkor nincs konfliktus, hiszen cél nélkül nem vállalták volna a szolgalelkűséget. Ha az őrnagy ott-tartózkodása közben kaptak volna sürgönyt, akkor az drámai összecsapásra, lázadásra adott volna alkalmat. Így azonban Tóték végigjárják az alkalmazkodás fokozatait. A sürgöny megsemmisítése így groteszk mozzanat, mert már maga az is groteszk, hogy egy bolond lesz a postás, aki korántsem postásként viselkedik, valamint a néző és a Tót család is mást tud a cselekmény egy lényeges eleméről, ami feszültséget teremt. Tóték szinte hősi áldozatvállalásnak tekintik a teljes alkalmazkodást, az olvasó/néző viszont tudja, hogy nem hősi cselekedetről van szó, hanem abszurd helyzetbe került gyámoltalan emberek groteszk vergődéséről.
A Tót család sorsában egymásra épülő fokozatok figyelhetők meg. A dráma első része az előkészületeket mutatja be, majd az őrnagy megérkezését és első napját a faluban. Helyzetet ábrázol tehát, de megadja a konfliktusforrásokat is (a fiú halála, az őrnagy szokatlan napirendje). A dráma 2. része a deformálódást mutatja be, azaz folyamatot ábrázol, melynek mozgatója az őrnagy, aki állandóan agresszív játékot űz Tóttal: valamely szokásának feladására kényszeríti, s ehhez igénybe veszi Mariska és Ágika segítségét. Ahogy Tót megtörik, úgy adja fel egyéniségét is. Először csak mindennapi szokásairól kell lemondania (nyújtózkodás, étkezések), a dobozolásba való kényszerű bekapcsolódása azonban már akaratának feladását is jelenti. A különféle megaláztatások után Tót megszökik, ezzel próbál meg lázadni a zsarnok ellen, de végül a legtipikusabb második világháborús magatartásformát választja, a kivárást. A kivárás értelme kettős: életben maradni és a fennálló világrendet átmenteni. Tót és családja tökéletesen meg van elégedve azzal a világgal, amelyben korábban élt, s az őrnagy távozása után első dolguk visszatérni a megszokott kerékvágásba. Az őrnagy azonban váratlanul visszatér, s ennek többféle funkciója van: példázza, hogy a háború, a rossz nem távozik önként, hogy a kivárás politikája nem elég, valamint azt is, hogy az erőszakkal szembe kell szállni. Arra is felhívja a figyelmet, hogy a háború szörnyűségeinek tudatával nem lehet úgy élni, mintha mi sem történt volna. Az őrnagy távozása után Tót úgy vélte, hogy ismét helyreáll a régi világrend. A visszatéréskor azonban rá kell döbbennie, hogy amíg „őrnagyok” vannak, addig a világ nem is állhat helyre. E felismerés vezeti őt az őrnagy likvidálásához. Ennek üzenete: az ember képes lehet a lázadásra, ha megmarad benne még egy szikrányi öntudat. Annak ellenére, hogy Tóték mindvégig azt hitték, hogy fiuk élete a tét, Tót érezte, hogy itt az ő személyisége az igazi tét, és hogy nem lehet olyan cél, amelynek érdekében önmagát puszta eszközzé tehetné.
A drámai változat sikere háttérbe szorította a kisregényt, mely lényeges elemeit tekintve azonos, de lényeges különbségek vannak közöttük. A drámai változatban például másként jelenik meg a fiú halálhíre: nem a mű elején, hanem az első rész végén értesülünk róla, mely késleltetésnek dramaturgiai funkciója van: az írói cél a színházban így jobban érvényesíthető. Emellett a drámai változatban megnő a postás szerepe. Ez a figura bölcs is, bolond is, ő az, aki születésétől fogva groteszk, abszurd léthelyzetben él. A világ abszurd irányba való változását bizonyítja, hogy ez a figura is hatalmi helyzetbe kerülhet, hogy sorsokat irányíthat. A drámában megnő Cipriani professzor szerepe is, mert ebben a változatban a háború és a fasizmus ellenségének mutatkozik, aki feltehetően menekülteket is rejteget elmegyógyintézetében, s vállalkozna Tót elbújtatására is. Saját magát félig-meddig bolondnak mutatja, s egy „őrülési jelenetben” azt hirdeti, hogy a világ felfordulásának egyszer vége lesz, és akkor az őrnagyokat és parancsnokaikat fel fogják akasztani. Cipriani szerepének átfunkcionálása összefügg a kor irodalompolitikájával is: abban az időben a színpad agitációs fórum volt, ahol a rossz hatalmat minél konkrétabban, a szocializmustól minél jobban elhatárolva illett bemutatni, így konkrétabbá vált a dráma szövege is, mely kötődött egyféle háborúhoz és egyféle hatalomhoz.
A műben több jelentésréteg fonódik össze, ugyanannak a szövegnek többféle értelmezése lehetséges. Az egyes rendezésekben hol a komikus, hol a groteszk, hol az abszurd, hol a tragikus elemek voltak hangsúlyosabbak. A műnek akkora sikere volt és van még ma is, hogy ez hozta meg Örkénynek az országos, sőt a világsikert, készült belőle film is, és a színházak még ma is előszeretettel viszik színpadra a drámát. A legutóbb kapott talán legnagyobb elismerés az, hogy 2009 áprilisában, Indonéziában, a Teater Gandrikban mutatták be a Tótékat, hiszen a híres színház esetében nagyon ritkán fordul elő, hogy külföldi, nem indonéz művet visznek színpadra (előtte 2002-ben volt rá példa utoljára).