Radnóti Miklós (1909-1944) Budapesten született zsidó családban. Születésekor édesanyja, Grosz Ilona és ikertestvére meghalt, s ez valósággal megmérgezte későbbi életét. Édesapja, Glatter Jakab újra megnősült, s az új feleségben (Molnár Ilona) Miklós igazi, szerető anyára talált. Testvére is született: Ágnes. 12 éves korában (1921) meghalt édesapja, s a család széthullott. Ekkor tudta meg Radnóti, hogy az, akit édesanyjának hitt valójában a nevelőanyja volt. Nagybátyja, Grosz Dezső textil-nagykereskedő vette gondjaiba. A család üzletembert akart belőle faragni ezért a Markó utcai főreálban kezdte meg a középiskolát, majd az Izabella utcai kereskedelmi iskolában szerzett érettségi bizonyítványt. Érettségi után nagybátyja a csehszlovákiai Állami Textilipari Szakiskolába küldte, ahonnan 1928-ban tért haza, s 2 évet szenvedett nagybátyja üzletében gyakornokként. Az irodalom érdekelte igazán, író akart lenni. Barátaival együtt 1928 címmel folyóiratot is indított. Egy hirtelen elhatározás hatására szakított az üzleti élettel, és egy év alatt letette a különbözeti vizsgákat, hogy egyetemre járhasson. 1930 őszén a szegedi egyetemre iratozott be magyar-francia tanári szakra. 1930-ban megjelent első verseskötete, a Pogány köszöntő, melyet 1931-ben az Újmódi pásztorok éneke, majd 1933-ban a Lábadozó szél követett. 1935-ben szerzett tanári diplomát, de álláshoz zsidó származása miatt nem juthatott. 1935. augusztus 11-én kötött házasságot gimnáziumi szerelmével, Gyarmathi Fannival. Ugyanebben az évben jelent meg Újhold című kötete. Hitler hatalomra jutása után már tudta, hogy „halálraítélt”, s ez a haláltudat az életörömmel együtt van jelen költészetében. 1936-ban adta ki a Járkálj csak, halálraítélt! című kötetét, melyért 1937-ben Baumgartner-jutalmat kapott. 1938-ban jelent meg életének utolsó kötete, a Meredek út. Az Ikrek hava című lírai naplója 1940-ben látott napvilágot.
A költő 1940 szeptemberében kapta első munkaszolgálatra behívó parancsát, s 1944-ben az utolsót. Tásaival együtt Bor városába szállították, innen került a Lager Heidenauba, ahol a magyar foglyoknak a vasúti pálya alapozásán kellett dolgozniuk. Mikor a németek a szovjet csapatok közeledésére felszámolták táboraikat, a költőnek és társainak Borba kellett menetelnie, ahonnan elindították őket a magyar határ felé. A költő a többhetes gyaloglás végére teljesen legyengült. Mikor a győri kórházba akarták szállítani a többi járóképtelen társával együtt, az intézmény túlzsúfoltságra hivatkozva nem tudta fogadni őket. Ekkor magyar kísérőik két osztrák SS-katona segédletével Abda határában sorra agyonlőtték az elgyötört embereket. Mikor 1946-ban Tajtékos ég című poszthumusz kötete megjelent, még senki nem tudott a költő haláláról.
Radnóti Miklós a XX. század egyik legkiemelkedőbb költője, akinek művészetében mind a modern, mind az antik költészet hatása jelen van. Az újszerűség, az avantgarde hatás korai köteteiben (Pogány köszöntő, Újmódi pásztorok éneke, Lábadozó szél) figyelhető meg. Ezekben a gyűjteményekben több olyan vers is található, amely újszerűsége mellett meghökkentő, sőt némelyik megbotránkoztató is. Ennek egyik példája a Pirul a naptól már az őszi bogyó című alkotás, mely miatt perbe is fogják szeméremsértés és istenkáromlás vádjával, és felfüggesztett börtönbüntetést is kiszabnak rá. Ezzel szemben az Újhold (1935) című kötetében változást figyelhetünk meg: a téma, a versek hangulata, a versforma megváltozik. Észrevehető, hogy művészete klasszicizálódik, azaz visszatér a hagyományos formai követelményekhez, és a téma a költő belső lelki vívódására tér át, hiszen Radnótinak Hitler hatalomra jutását követően szembe kell néznie azzal, hogy zsidó származása miatt veszélyben az élete, emiatt választania kell, hogy felvállalja a harcot az életért, vagy feladja a küzdelmet. Radnóti eklogái is a klasszicizálódás folyamatának következtében íródnak, hiszen az antik műfaj újjászületik az ő munkája nyomán.
Az ekloga műfaja az antikvitás korában születik Görögországban. Műfaji előzményei Theokritosz (Kr.e.3.század) eidüllionjai, azaz idilljei, melyek az élet, a természet szépségéről szólnak, és közülük legkiemelkedőbbek a pásztori témájú párbeszédes művek, a bukolikák. Ezeket viszi tovább költészetében Vergilius (Kr.e.70-19.), aki tíz pásztori idillt ír, és ezeket az Ecloga, azaz szemelvények című kötetben rendezi. Radnóti ezekkel az antik művekkel akkor kerül kapcsolatba, amikor az Officina kiadó felkéri Vergilius 9. eklogájának lefordítására. Ez a felkérés azért történik, mert a kiadó a hagyományok tiszteletére akarja felhívni az emberek figyelmét, és ezért minél több antik művet le akar fordíttatni. Vergilius eklogáinak fordítása Pásztori Magyar Vergilius című kötetben jelenik meg, mely bilingvis, azaz kétnyelvű, és az antikvitás értékeinek újra felfedezését szolgálja. Radnóti a fordítás befejezése után maga is elkezd eklogákat írni, mert felfedezi a párhuzamot a Vergilius korában lévő polgárháborús időszak és a saját világháborús kora között. Radnóti Vergiliushoz hasonlóan tíz eklogát akar írni, ám végül csak nyolcat lát el sorszámmal, amiből a hatodik hiányzik. A hiányzó eklogáról nem tudjuk, hogy miért nem íródott meg, de az irodalomtudósok azt feltételezik, hogy a Töredék című vers lehet a hiányzó láncszem.
Radnóti első eklogáját 1938-ban írja, és meg is jelenteti ugyanebben az évben kiadott Meredek út című kötetében. Az Első ecloga még követi a vergiliusi művek formáját, azaz hexameterekben íródott, és megtartja a párbeszédet is. A dialógus egyik szereplője az antik versekhez hasonlóan a pásztor, a másik pedig maga a költő. Ám a verset végigolvasva érzékelhető, hogy Radnóti nem egy másik emberrel, hanem önmagával beszélget, azaz a vers önmegszólító. A mű egy vergiliusi idézettel kezdődik, melyből ismét kitűnik a párhuzam a két költő kora között, mindkettőjüknek szembe kell néznie a háború borzalmaival, mert ilyen korba születtek. Emiatt mondhatjuk, hogy Radnóti háborús idilleket írt, mert eclogáit olvasva láthatjuk, hogy a feje tetejére álló világban, az erkölcsi züllöttségben próbál valamiféle menedéket keresni. Ez a menedék lehetne a természet, de az is hamis, a bolondját járatja az emberrel, ellenséges. Radnóti már nem is szomorú, nincs már mit sajnálnia a világban, csak undorodik tőle. Felidézi azokat a költőket, akik nagy művészek voltak, halálukat mégsem vette észre senki, mert a világ felbolydult, elromlott. Felidézi a spanyol polgárháborúban elhunyt Garcia Lorcát, majd József Attilát, aki ugyan nem háborús harcokban hunyt el, mégis saját korának áldozata, hiszen nem tudta elfogadni azt az új világot, melyben a szabadság nincs többé, és erkölcsi züllés van. Végül a költő önmagának teszi fel a kérdést, hogy figyel-e az ő szavaira még valaki. A kérdésre azonban újabb kérdés a felelet, mely tartalmazza a választ is: ebben a korban nem figyel senki a költők szavára, ő mégis ír, bár tudja, halál vár rá. A vers tragédiája, hogy a fán lévő fehér keresztet a zsidócsillaggal azonosíthatjuk, mely megpecsételi viselője sorsát. A tölgyfa metaforában felfedezhetjük a tisztelgést Arany János előtt, akinek ars poeticája egyezik Radnótiéval, mert ő is haláláig vállalta az alkotást, erről Mindvégig című versében írt, szintén egy tölgyfa képét felhasználva. Befejezésként azonban Radnóti felvillant egy újabb természeti képet, mely már valóban idilli, megnyugvást, menedéket ad a pásztornak.
A Negyedik ecloga című költeménye már eltér az antik hagyományoktól: a pásztor helyett belép a hang, mely egyértelműen arra utal, hogy a vers önmegszólító, és a hexameteres forma is eltűnik, a rímek pedig megjelennek. Ezt a művet is háborús idillnek tekinthetjük, mert a költő önmagával vitatkozik: a hang mindig megpróbálja a pozitívumokra felhívni a figyelmet, a természet szépségeit kiemelni, míg a költő az élet viszontagságairól kesereg. Ezáltal a költő belső vívódásának lehetünk tanúi. A vers mondanivalója mégis az, hogy van remény, mert a hang optimista szemléletével zárul a vers, mely ismét a természetben találja meg a megnyugvást.
A Hetedik ecloga már a párbeszédes formát sem tartja meg az antik formai követelményekből, mégis van megszólítottja a versnek, de ez már nem a költő saját maga, hanem hitvese és szerelme, Gyarmati Fanni, aki egész végig a költő mellett állt, hű társa maradt, és biztosította neki az otthon melegét, az egyetlen idillt Radnóti életében. Ezt a verset a költő a munkaszolgálat közben írja, a Lager Heidenau fogolytáborban, ez magyarázza a tárgyias leírást a fogolytábor körülményeiről. Radnóti ekkor már érzi, hogy nincs remény, hogy talán soha nem térhet haza szerelméhez, ezért írja neki a hitvesi költészet eme gyönyörű, de egyben megrendítő darabját. A versben összemosódik a rideg valóság és az álom, a tábor és az otthon, a jelen és a múlt. Ez a folyamat akkor kezdődik meg, mikor egy pillanatra a sötétben eltűnnek a szögesdrótok, a költő újra szabadnak érezheti magát, ám ez az idill csak az álomban létezhet. Még tragikusabb az, hogy még a képzeletében sem tud megjelenni az otthon melege és a család, mert nem tudja, hogy van-e még egyáltalán otthona. A költői kötelességteljesítés parancsa is jelen van, hiszen a költő még a fogolytáborban is ír, a megalázó körülmények sem tántoríthatják el feladatától. A költő és fogolytársai között csupán az a különbség, hogy míg ő ébren virraszt, társai a fáradtságtól elgyötörve már elaludtak. Egyébként egy életet élnek állati sorban. Az itt élő emberek már reményvesztettek, csak a csodát várják, ami talán kiszabadíthatja őket a fogolytáborból. Ezt várja a költő is, de amikor a hold fénye újra megvilágítja szögesdrótot, ez a remény is szertefoszlik, az illúzió eltűnik, a kínzó rabság érzése fokozódik. Az „Alszik a tábor” kétszeri megismétlése azt emeli ki, hogy számára az enyhülést adó álom sem tud megnyugvást hozni, hiszen ébren virraszt a társak suhogó álma felett. A befejezés egy megható szerelmi vallomás, melyet a csókok ízének feledhetetlen emléke idéz elő: „nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár”.
A Töredék című művét 1944. május 19-én, az utolsó munkaszolgálata előtti nap írja. A címet a kiadó adta a versnek, mert cím nélkül maradt ránk a mű, s a Tajtékos ég című poszthumusz kötetben jelent meg. A vers címe ellenére sem hat töredékesnek, sőt az utolsó strófa tökéletes, csattanószerű befejezést jelent: az elzüllött világ jellemzésére elfogytak a szavak, csupán az ószövetségi próféta, Ésaiás mondhatna rá méltó átkot, de a kornak nincs prófétája. Az anaforás verskezdések azt a benyomást keltik, hogy a költő újra és újra nekigyűrkőzik a feladatnak, hogy pontosan tudósítsa a jelent a jövő nemzedékei számára. A versben a költő búcsúzik az élettől, mert az él ige múlt időbe került. Bemutatja azt a korszakot, melyben élt, szinte leltárt akar készíteni arról a világról, amelyben túlélni nem lehetett. Abnormális ez a világ, mert az értékrend felborult, a jog és a jogtalanság, a bűn és az erény, az igazság és a hazugság, a jó és a rossz helyet cserélt, és minden érték a visszájára fordult. A költő csak tényeket közöl, s hiányzik a versből az ellenpont, a békés élet bukolikus idillje.
Radnóti Miklós Eclogáival tehát újra felélesztette az antik műfajt, melyet Vergilius teremtett meg az ókori Rómában, de nem vettá át minden jellegzetességét, késői műveiben már teljesen eltér a formai követelményektől. Kijelenthetjük tehát, hogy a költő sikeresen élesztette fel a hagyományokat, mégis valami sajátosat, újszerűt alkotott belőle. A háborús idillek felhívják a figyelmet a háború borzalmaira, mégis próbálnak valamilyen menedéket találni a felbolydult világban. Radnóti eclogái az első kivételével csak poszthumusz jelenhettek meg a Tajtékos ég című kötetben, mert zsidó származása miatt 1944. november 9-én Abda határában munkaszolgálatos társaival együtt agyonlőtték. Halála óriási veszteség az egész társadalom számára, hiszen egy fantasztikus írói tehetséget vesztett el a nemzet.